Egy nap, majd talán...

11. rész

- A héten? Mi az, hogy a héten? Úgy érted ezen a héten? Azon, ami most van?– bombáztam a zseniális dilemmáimmal, teljesen ledöbbenve.

Lola nemrégiben ment el, és még nagyon soká kellett volna csak hazajönnie. Na, nem mintha nem vártam volna eddig is tűkön ülve az érkezését, de nyilván, ha ilyen hamar visszaérkezik, annak valami komoly oka lehet. Valami olyan, ami nagy valószínűséggel nem a legjobb.

- Igen, Jenny. Ezen a héten. Egész pontosan holnap után – avatott be Lol, hangja annyira másként csengett, mint általában. Nem az a gondtalan, állandóan hadaró lány volt a vonal végén, hanem egy megfáradt, problémákkal küzdő lány.

- Hogy-hogy? Mi történt? – tettem fel a rettegett kérdést.

- Semmi, csak anyunak nem vált be a meló. Haza szeretne utazni – magyarázta Lola, és úgy tűnt igazat beszél.

- Szóval nem rúgták ki vagy ilyesmi, ugye? – érdeklődtem félénken, persze tudtam jól, a legjobb barátnőmről van szó, nyilván elmondta volna, ha komoly baj lenne.

- Nem, dehogy! - ellenkezett Lola, mire azért fellélegeztem. Hála az égnek!

- Komolyan hazajöttök? - játszottam az óvodást, aki először nem fogja fel, amit mondanak neki. A különbség csak az, hogy én értettem, csak nem hittem el.

- Igen, de hisz már vagy egy csomószor elmondtam.

- Hazamegyünk, Jenny. Holnapután - magyarázta továbbra is türelmesen Lola. Igaza adtam neki, már számtalanszor elmondta a telefonhívás kezdete óta, de valahogy egyszer sem sikerült felfognom. Annyira hihetetlen.

- Hm. Értem - hümmögtem amolyan elfogadó stílusban, mert nem tudtam érdemben hozzászólni a dologhoz. Mármint nem nagyon sikerült volna, mást kérdezném, mint a "komolyan?" és a "nem tudom elhinni! Viccelsz?" értelmes mondatokon kívül. Ezeket pedig már elsütöttem. Jó párszor.

- Talán nem örülsz? - kapcsolt át sajátos hanghordozására, végre ismét a bátor és nagyszájú önmagát adva.

- Nincsenek rá szavak, mennyire örülök! - bizonygattam, mert valóban ez volt az igazság. Azért esett ennyire nehezemre feldolgozni, mert boldogsággal töltött el.

- Rendben van - fogadta el, és jól hallottam a hangján, hogy ott, a vonal másik felén, Lengyelországban, a legjobb barátnőm mosolygott.

- Louis tud már róla? - érdeklődtem, amolyan, mert hát nehogy már ne tudjam alapon.

- Tekintve, hogy egyszer nem szakított félbe, és rögtön felfogta a mondanivalóm lényegét, vele lényegesen könnyebben letudtam ezt a beszélgetést - válaszolta Lola, persze nem ironikusan, sem célozgatva, hanem inkább elviccelve a helyzetet.

- Jól van, na - ráztam a fejem szórakozottan. - És David?

- Nyilvánvalóan nem hívtam fel és újságoltam el neki a nagy hírt, nem csevegtünk órákat arról, milyen remek, hogy milyen remek, hogy máris hazamegyek ezzel sok kínos és néma pillanatot kölcsönözve neki. Meg magamnak. - hadarta Lol. De jó, hogy így megeredt a nyelve!

- Nyilvánvalóan - utánoztam a hangsúlyát - nem gondoltam, hogy majd felhívod.

- Akkor kérlek, meséld el, mire is gondoltál! - Ej, de kényesen érinti ez a téma. Kész idegroncs lett itt helyben.

- Mondjuk, hogy Louis említett valamit.

- Louisval pontosan előtted beszéltem, és figyelembe véve, hogy még mindig veled foglalkozom, egyelőre nem volt időm... - Lola itt némileg elakadt a nagy kioktatás közepette.

- Kémkedni? - segítettem ki, mire Lola felháborodottan vágta rá a szokásos "én sohasem kémkedek!" kezdetű nótáját.

- Tudod, hogy Lu amúgy sem az a beszédes típus. Mármint ha ilyenekről van szó - szúrta a végére, miután sikerült kissé lehiggadnia.

- Jogos - bólintottam elmerengve.

- Mellesleg ti hogy álltok? - kérdezte Lola, mire felszaladt a szemöldököm.

- Egész pontosan mire célzol? Kik azok a "ti"? - értetlenkedtem, válaszként Lola nagyot sóhajtott.

- Esetleg Louisn van más is, akibe évek óta szerelmes vagy, akinek alkalomadtán részegen szerelmet vallasz, együtt alszotok, aztán hetekig egymáshoz sem szóltok? - adott alaposabb leírást a kérdésének tárgyáról Lola.

- Most így nem ugrik be senki - ingattam a fejem elgondolkozva, mintha valóban lennének más alternatívák.

- Hát nyílván nem! - felelte Lol, és biztos voltam benne, hogy közben forgatta a szemét. - Szóval?

- Nincs semmi - vontam vállat, mert tényleg ez volt a helyzet. Az ég világon semmi nem történt közöttünk, olyanok voltunk, mint két idegen közös emlékekkel.

- Na, ha majd ott leszek én is. Nem játsszátok ezt többé! - intett Lola, mint valami rossz óvó néni.

- Ezt most vegyem fenyegetésnek?

- Vedd, aminek akarod, de én véget vetek ennek a röhejes hülyeségeteknek. Elegem van már belőle, hogy mit szenvedtek orrba, szájba. - Meg kellett hagyni, barátnőm stílusa kissé nyers.

- Ugye nem... - kezdtem volna, de közbevágott.

- Nem fogok úgy beleavatkozni! Csupán azt nem szeretném, hogy a barátságotok is bánja ezt az egész kalamajkát.

- És ha nekem ez nem felel meg?

- Micsoda?

- A barátság. Nekem a "csak barátok vagyunk" zónából van elegem! - ellenkeztem haragosan.

- Akkor édes barátném, itt az ideje, hogy tegyél ellene!