Leszármazottak

Part 1

Egy újabb csodaszép tavaszi esős este. A vízcseppek az arcomba hulltak, a kabátom alá befolyt a hömpölygő víz. Eljutott a tudatomig, hogy egy prémium minőségű motoros csizma is lehet mérsékelten vízálló. Pech. Úgy éreztem, hogy lassan a legjobb helyre kerülök a panaszbenyújtáshoz. Az volt a vicc az egészben, hogy évek óta nem is hordtam ilyet. Csak vadászatnál volt jelentősége, hogy mennyire stabil. Kijöttem a gyakorlatból. Gőgös és elbizakodott voltam, mint az utóbbi évtizedek alatt folyamatosan. Mondhatnám, hogy tisztában voltam vele, hogy ez lesz a vége, megérdemelten jutottam idáig, de nem tudtam beismerni. Szédültem és fáztam, ez pedig, mondjuk ki nagy szó. Soha nem fázom. A sikátorba beszűrődő halvány fények, mintha egyre távolabbról érkeztek volna. A fejem zsongott, a mellettem levő kukákból kiborogatott szemét bűze teljesen elnyomta a szaglásomat. Ennyi. A fájdalom lassan kezdett alábbhagyni a testemben, amit tudtam, hogy nem a legjobb jel. Amíg fáj, addig élek és eszméletemnél vagyok. Amint nem érzem, elindultam egy lejtőn, ahonnét önerőből a büdös életben össze nem szedem magam. Megmozdultam. Az összes porcikám egyszerre kezdett tiltakozni. Jó. Emlékeztettem magamat ismét. A fájdalom jó. Elmerengtem, hogy most vajon hova tovább? Hamarosan megfejtem az élet nagy kérdései közül az egyik legfontosabbat. Kár, hogy nem lesz már kinek átadnom. Ugyan, kinek is mondhatnék egyébként is bármit? Hiányzom majd egy kicsit is valakinek? Kétlem. Mennyi kihagyott lehetőség... de nem bántam meg. Minden így a jó. Éltem és tapasztaltam már eleget. Éljen a következő generáció! A pilláimra esett cseppek úgy éreztem mázsás súlyként nehezítik el a szemhéjamat. Egy pillanatra engedtem a kísértésnek, és becsuktam a szemem. Hiba volt. A sötétség elnyelt. Mintha egy feneketlen kút legmélyére zuhantam volna, a megnyugtató, pihentető sötétség karjaiba, nem éreztem a kibírhatatlan fájdalmat, nem éreztem a kemény köveket magam alatt, nem éreztem a rám zúduló hideg esőcseppeket, sem félelmet, sem szorongást, sem bánatot. Vége volt.

Legalábbis azt hittem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, vagy, hogy a sors miért volt velem ilyen kegyes, de egyszeriben őrjítő illat csapta meg az orromat. Emlékszem ez volt az első érzékszervem, amelyik életre kelt. Majd követte a bőröm, éreztem a bőrét az enyémen, a meleg tapintását. A hallásom, hallottam a szíve gyors, ritmikus kalapálását, ahogyan a vére áramlik az ereiben, hallottam, ahogy kétségbeesetten szólongat, a szapora lélegzetvételeit. A látásom, egy riadt barna szempárral találtam magam szemben. És akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Valahogy ezt is sikerül megúsznom. Ez a pillantás volt az utolsó, amit a tudatom elraktározott, innentől kezdve átvette az ösztönöm az irányítást. Elindult a szükségből eredő kontrollálhatatlan vágy. Akaratlanul mozdultam. Arra emlékszem az elkövetkezendő percekből, hogy a forróság elönti a torkom, átmelegíti az egész testem, a mámor hatalmába kerít, az élvezet egy olyan szintjére juttatva, amely emberi ésszel elgondolva felfoghatatlan. Talán a származásomnak, vagy a koromnak köszönhetően, de ez az ' eszméletvesztés' nem okozott visszavonhatatlan károkat. Azóta is, ha erre gondolok, mindig kiráz a hideg. Elborzaszt, hogy ez a pillanat milyen útra terelte volna az eseményeket, mennyire másképp alakult volna mindannyiunk sorsa, ha ott, akkor nem nyerem vissza az önuralmamat. És még egyszer mondom, nem az akaratomon múlt, egyszerűen észhez tértem valami csoda folytán. Eszméletlenül feküdt alattam. Elernyedt teste, mint valami eldobott rongybaba, úgy feküdt a pocsolyák kellős közepén. Az egészben volt valami morbid szépség. Egy ártatlan, igaz kissé furcsa, törékeny fiatal lányka fekete hajában vörös csíkokkal, szétfolyt, erős sminkkel, csipkés alsószoknyával, olyan magas sarkú piros lakkcsizmában, amin képtelenségnek tűnik egyáltalán megállni... Itt volt ő, akivel mondhatnám, minden kezdődött. Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak bennem végignézve rajta. Hála, megkönnyebbülés, ijedtség, nyugalom, meglepődöttség, ellenszenv, vonzalom. Így felsorolva furcsának tűnhet, de egyik pillanatról a másikra váltakozott minden. Megkönnyebbültem, megnyugodtam, hogy élek, hálás voltam, hogy megmentett, legyőzöttnek éreztem magam, mert rátámadtam, megijedtem, hogy megölhettem volna, a ruhája alapján visszataszítónak találtam, de mint nőt vonzónak. és roppant, de roppant hálás voltam, amiért belém botlott. Lassan lecsillapodtak ezek a kusza érzelmek és maradt a hála, bizonyos mértékű szánalom ez iránt a törékeny lányka iránt. Egyértelmű volt, hogy mit kell tennem, nem volt nehéz a címét kitalálnom. Hazavittem. Felhívtam Rockot a telefonjáról, hogy hozzon valami tiszta ruhát és egy palackot, hogy minél gyorsabban összeszedjem magam. Szerencsére nem kellett túl messzire cipelnem, olyan nehéznek éreztem, mintha tonnákat nyomott volna. Meglepődtem, amikor beértünk a pici lakásba. Rendezett volt, tiszta, ízlésesen bútorozott, a falakon mosolygós családi képekkel, puha szőnyegekkel. Elgyengültem. Amint kényelembe helyeztem a kis becses csomagot, muszáj volt forró vízzel átmosnom magam, a hideg még mindig ott loholt a nyomomban.