Leszármazottak

Part 7

Bár azonnal rohanhattam volna vissza hozzá. Mindenről csak ő jutott az eszembe. A zöld szempár, az édes bőre, formás alakja, ajkai, a hosszú barna hajtincsei, ahogyan lágy hullámokban omlanak alá. A szeretet, ami sugárzik a lényéből, és az az állapot, amiben kénytelen voltam ott hagyni. A harag előtérbe hozta a vérszomjam, nem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen állapotban a közelébe kerüljek. Egy pár óra a társaságában, egy korty a véréből és teljesen elvesztem. Egyáltalán hogyan történhetett meg velem egy pillanat alatt, hogy így érzek? Talán a halál közeli állapot átélése, vagy Chloe hatása az egész. Összezavarodtam.

Nevetnem kellett. Kayronék nem tartották olyan mulatságosnak a dolgot. Látták a bűnömet és most érezték a vívódásomat. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nagy a baj. Mint valami veszett vad köröztem a lakásban, míg végül feladtam a küzdelmet magam ellen. Vissza kellett mennem. Kayron és Joel persze a sarkamban lihegett, de nem bántam. Már aludt. Annyira békés volt, olyan ártatlan. Hajnalodott, amikor újra rá tudtam venni magam, hogy hazatérjek. Szükségünk volt pár órára, az őrzők az éjszakai életre voltak átállva. Igaz kibírtak napokat huzamosabb alvás nélkül, de nem akartam már az elején a határaikat próbálgatni. Egy percre sem sikerült lehunynom a szememet. Másnap alig vártam, hogy halljam a hangját, érezzem bőre melegét. Útközben beszereztem néhány süteményt, meg két dupla kávét. Négyen vették körbe Enit, aki a tegnap esti eseményeket mesélte nagyobb részletességgel, mint azt újból át akartam élni. Még jó, hogy az ajtón kívül álltam, mert éreztem, hogy a düh ismét hatalmába kerít, a szemem szikrázik, az agyaraim pedig elégtételért könyörögtek. Százszor, százféleképpen újra meg tudtam volna ölni a gazembert. Ekkor megrémültem magamtól. A birtoklási vágy és a féltés olyan módon uralkodott felettem, aminek nem lett volna szabad. Minden erőmet összeszedve visszanyertem emberi külsőmet és besétáltam. Egy emberi hím épp akkor kezdte ölelgetni, egy másik meg előtte térdelt, a kezét szorongatta. Nem könnyítették meg a dolgomat, hogy átlagos lényként viseljem magam. Olyan sok volt egyszerre. Elnyeltem egy morgást.

- Szép jó reggelt!

- Noel! Annyira örülök, hogy itt vagy!- vetette a karjaimba magát, amitől persze egy kissé sikerült megenyhülnöm. Catherina kezébe nyomtam a papírzacskókat, és szorosan magamhoz húztam. A szíve össze - vissza kalimpált. Értetlenül bámultak rám a többiek. – srácok, ez itt Noel, Noel, ő Sergio, Claudio ás Anette. A barátaim. Most már rendben leszek, de tényleg, menjetek nyugodtan. Este találkozunk.

- Biztos ok vagy?- nézett rám a magasabbik fekete hajú srác gyanakvóan.

- Biztos. –Jól esett, az érzés, hogy a lehető legmélyebbre fúrta a fejét a mellkasomba. Enyhe fejbiccentés kíséretében távoztak, egyedül az Anette nevezetű lány mosolygott rám szélesen. A fekete haja kicsit Chloet juttatta az eszembe. Este jelentkeznie kell neki is. Catherina a hátsó rész felé intett. Egy elég kényelmesen felszerelt kis helyiség nyílt a boltból, kanapéval, asztalkával és egy konyharésszel. Látszott, hogy sok időt tölthetnek itt a lányok. Még egy közös kép is lógott a falon ötükről.

- Mesélj Kedvesem, mi történt- próbáltam úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne az egészről.

- Olyan szörnyű volt, annyira féltem!

- Hozzád nyúlt?

- Istenem! Majdnem, de sikerült kidobnom. Csak remélem, hogy nem fog visszajönni. –A szeme, ahogyan rám nézett tele volt rettegéssel, fájdalommal, semmi más nem számított ebben a pillanatban, csak megnyugtatni őt, megvédeni minden bajtól, ami érheti.

- Annyira sajnálom, hogy egyedül hagytalak vele tegnap, de már itt vagyok, vigyázok rád, nem kell többet tartanod tőle!

- Bár így lenne!

- A szavamat adom, hogy soha többé még csak hallani sem fogsz róla. Még most küldök valakit, hogy cserélje le a zárat és nézze át az ablakokat.

- Köszönöm. – egy mély lélegzetvétellel elhúzódott, bár minden porcikám azt kívánta, hogy többé ne mozduljon a közelemből. Hihetetlen módon lecsillapította a vadállatot bennem az illata, az érzékeimet pedig feltüzelte. Még hosszú percekig ültünk egymás mellett, csak simogattam az arcát és fogtam a kezét, majd sajnálatomra megtörte a nyugodt csendet.

- Mennem kell. Este értem jössz? Szülinapi bulit szervezünk Cathinek. Ha van kedved...

- Hatra itt vagyok.

- Az jó.

- Míg el nem felejtem az üzlet... összeírtam egy listát, ezekre szükségem lenne. Kicsit felfrissíteném a könyvtáramat. A hétvégéig össze tudjátok szedni?

- Még ma meg lesz.

- Akkor később érte küldök valakit.

- Rendben. Este. – Nagyon nehezemre esett az elválás, de el kellett engednem, amíg még képes vagyok rá. Homlokon csókoltam búcsúzóul.

A lakására felérve bosszúsan vettem tudomásul, hogy eddig csak az nem ment be, aki nem akart, minden bizonnyal nagy szerencséje volt, hogy nem kíséreltek meg betörni hozzá. Kayronnal pillanatokon belül kicseréltünk mindent és a legjobb, ilyen rövid időn belül beszerezhető riasztót felszereltük. Egy fokkal nyugodtabban hagytam el a helyet. Kayront elküldtem a könyvekért, én meg megpróbáltam valami ajándékot beszerezni Catherinának, a születésnapjára. Nagyon nem ismertem ahhoz, hogy bármi értékessel meglephessem, így gondoltam maradok a szokásos dolgoknál. Furcsa érzés volt egy bevásárló központban sétálgatni, de mivel a környéken jobb nem akadt, így itt próbáltam szerencsét. Megtaláltam a parfümöt, amit használ. Ezzel olyan nagy bakit nem lőhetek. A húgom jutott ismét az eszembe, Chloe. Keenath a vérszerinti húgom nem igazán értékelné ezeket a dolgokat. Az egyik ékszerüzlet kirakatában megláttam egy denevérszárnyas opál nyakéket. Annyira hozzá illett, biztos voltam benne, hogy örülni fog neki és talán még a duzzogást is megúszom, amiért kissé elhanyagoltam. Ekkor láttam meg azt, amiért ide vezérelt a sors, egy fülbevalót Eni számára, ami pont úgy nézett ki, mint a családi jelképünk. Elismeréssel legyen szólva, otthon sem csináltathattam volna szebbet, a kígyó zafírral volt kirakva, a két szemében pedig apró rubint kövek szikráztak. Kezdetem megérteni, hogy némelyik nő miért is van oda ezért a helyért.

A délután lassan vánszorgott.

A parti hallatára Kayront le sem lehetett lőni, főleg amikor kiderült, hogy ott lesz Eneth barátnője is, akivel találkozott, amikor elhozta a könyveimet. Az őrzők közül ő volt az egyik, aki emberből lett vámpír. Még több száz év után sem tudta levetkőzni emberi vonásait. Számomra ez tette őt igazán különlegessé. A személyisége mit sem halványult, sőt... Ezt nem mindenki nézte jó szemmel, de képességei miatt mégis bekerült ebbe a kiváltságos körbe, az őrzőkébe. Az ősi vérűek után ők voltak a legtiszteltebbek a családokban. Kivívta magának ezt a helyet. A legjobb támadó volt az öt közül egyetlen mozdulattal akár hegyeket zúzott porrá, emelt fel, és kitűnően tudta értékelni mind az emberek, mind a vámpírok reakcióit. Mindezek ellenére nagyon könnyeden tudott viselkedni, amikor alkalma nyílt rá.

Joel cseppet sem lelkesedett az esti terveim iránt, de kénytelen volt követni. Igazi védő volt. Pillanatokon belül felmérte a veszély természetét minden helyzetben. Ha baj volt pedig ösztönszerűen megtalálta abból a legbiztonságosabb kiutat. Ráadásként pedig át tudta élni a közvetlen környezetében lévők érzelmeit. Megfontolt, mindig racionális és a végsőkig hűséges, igazi ősi vérű. Szinte testvéremként nevelkedett már a kezdetektől fogva. Együtt gyerekeskedtünk, de amint felnőtté vált, felvette az őrzők hideg álarcát és onnantól kezdve egy pillanatra sem engedte meg magának, hogy megváljon tőle. Reméltem ridegségével nem fog túl nagy feltűnést kelteni. Ragaszkodott hozzá, hogy minden ellenérzését leküzdve, velem tartson. Szerinte túl nagy kockázatot jelentett volna egyetlen őrzővel töltenem az éjszakát. Még nem vázoltam fel neki, hogy arra az egyre sem fogok igényt tartani, ha a dolgok kisiklanak a kezemből... és Enit ismerve ez könnyen előfordulhat. Mindenesetre megígértettem vele, hogy annyira követni fogja az emberi viselkedési normákat, amennyire csak tőle telik. A parancsomnak pedig ellent nem mondhatott. Miután elláttam őket néhány instrukcióval, többek között azt is beleértve, hogy a vérszívás tabu, újabb kellemes óráknak néztem elébe.