Leszármazottak

Part 6

A lakásomra érve éreztem, hogy valami nem stimmel. Az előző sokktól még nem tisztult ki a fejem és az érzékeim sem működtek kellőképpen. Az árnyékban két alak tűnt fel. Ahogy közelebb értem, megismertem a látogatóimat. Megérkezett a vésztartalékom. Nem számítottam rá, hogy díszcsomagolásban kapom és ilyen hamar. Általában futárral küldik, faládákban, most viszont apám két őrzője ácsorgott a küszöbömön.

- Az Nestor küldött uram, hogy vigyázzunk a biztonságodra, amíg haza nem térsz az otthonodba. Nagy örömmel tölti el, hogy végre itt vagy.

- Kimondhatatlanul furcsa ez a hivatalos hangnem Kayron. Joel. Szerencse, hogy vannak vendégszobáim. Mi ez az egész? Hogy engedhet el maga mellől kettőtöket is?

- Nagy a csend mostanában, és reméli, hogy ezzel siettetheti a dolgokat.

- Kibaszott jó. Még maradunk egy darabig. Pakoljatok le. – Ennél már tényleg nem alakulhatott volna rosszabbul az este. Eneth, most meg ezek. Csak pihenni akartam, zuhanyozni és aludni egyet. Ez persze kiderült, hogy nem is olyan egyszerű, forgolódtam és végig ő járt a fejemben. Esküszöm, az illata még mindig az orromban volt, a bőre érintését is tisztán fel tudtam idézni. Joel szerencse, hogy elhozta a motorját, így kölcsönkértem, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Először is rájöttem, hogy nagyon veszélyes terepre tévedtem. Még soha fel sem merült bennem a kötődés gondolata, most viszont nem mertem volna vele szeretkezni, mert nem voltam biztos benne, hogy meg bírnám állni, hogy ne ízleljem, onnan pedig csak egy hajszál választana el, hogy leerőltessem a torkán a véremet. Szóval rossz, nagyon rossz kimenetel, arról nem is beszélve, hogy ember, még rosszabb vég. Ki van zárva. Tehát egy dolgot tehettem, Chloet minél hamarabb rábeszélni, hogy kapja magát, induljon, és eltűzni innen a francba, még akkor is, ha ezzel apám karmai közé vetem magam.

Volt egy kis bökkenő. A megmaradt emlékek... hát igen, egy terv sem tökéletes. Ki nem szarja le? Ki hinne neki?

Meg kellett volna lepődnöm, hogy hol kötöttem ki két óra száguldozás után, de nem tettem. Valahogy legbelül borítékolható volt, hogy nem tudok ilyen egyszerűen lelépni. Még legalább egy órát szobroztam a lakása előtti parkolóban, majd feladtam a harcot, csokit vettem és kaját rendeltem az egyik közeli étteremből. Azzal áltattam magam, hogy ennyivel igenis tartozok és így lesz lehetőségem helyre hozni a hibám.

Idióta vigyor ült ki az arcomra, amikor ajtót nyitott. Magasra fogott hajjal, szűk pólóban, melltartó nélkül, rövidnadrágban és a nyuszis papucsban imádni valóan festett. Azt hiszem nem számított látogatóra. Tátott szájjal meredt rám, már azt sem hittem, hogy behív, amikor intett.

- Te nem csak éjszaka jöhetsz ki? Mármint nem lesz bajod a naptól?

- Mint látod, kösz megvagyok. Ezt neked hoztam- nyújtottam át a csokoládés dobozt és a gondosan becsomagolt ebédet. Reméltem, hogy szereti a tejszínes raviolit. Ez volt az első az étlapon. Annyira aranyos volt így, smink nélkül természetesen...- Leülhetek?- alig észrevehetően biccentett. – Szóval nem visítozol segítségért.

- Nem.

- Ez azt jelenti, hogy nem emlékszel semmire, vagy emlékszel, csak sokkot kaptál.

- Azt hiszem egyik sem. Emlékszem mindenre, köszi az aszpirint, jót tett. Tudod, nem szoktam ennyit inni... Azt gondoltam többé nem látlak.

- Én is egészen egy tíz perccel ezelőttig, de tudni akartam, hogy mi van veled.

- Nem mondtam senkinek semmit, és nincs is szándékomban, ha erre vagy kíváncsi.