Leszármazottak

Part 25

Alkonyatra, már felbolydult az egész ház. Jobbnak láttam, ha időben lemegyek. És mekkora meglepetés fogadott! Chloet még soha nem láttam ennél konszolidáltabb öltözékben. A földig érő fekete csipkeruha mesésen mutatott a kiváló alakján. Egészen felnőttnek tűnt, és a haja is egyszínű fekete, feltűzve! Nem emlékeztem rá, hogy valaha is egyszínű lett volna a haja. Még emberként sem. Látva az ámulatomat széles mosoly terült el az arcán, majd kissé megemelte a ruhája szélét, kivillantva a fényes lakkcsizmát, amit alatta viselt. Na, igen. Miután magamhoz tértem a döbbenettől, Joelt Enethért küldtem.

Már épp elkezdtem aggódni, hogy túl sokáig van távol, amikor megjelent. Teljesen beleszédültem a látványába. Olyan eleganciával vonult végig, mintha született hercegnő lett volna. A gyönyörű barna hajtincsei ráomlottak a két gömbölyű vállára. A dekoltázsa kiadta a tökéletes halmokat, ami emlékeim szerint egy módon fest csak jobban, ruha nélkül. A csípője úgy ringott, mintha csak azért könyörögne, hogy megragadjam és húzzam magamra, az ő ajkai voltak a leg csókra termettebbek a világon. Hogy én hányféleképpen el tudtam volna képzelni magamon ezeket az ajkakat... És a ruhája... fehér, mint a hó, leszámítva a fekete csipkeövet a derekán és a fekete stólát. Mindkettő jó szolgálatot tehetne bizonyos szituációban. Fifikás egy némber, az egyszer biztos. Tudja, hogy mit akar, és, hogy azt hogyan szerezze meg. Már akkor tudtam, hogy nekem lőttek. A bordónál, amit felküldettem neki, ez mindenféleképpen jobb választás volt. Az egyetlen, ami zavart, de piszkosul, hogy más is olyan kocsányon lógó szemekkel bámulta, mint amilyennel én. Legszívesebben helyben bizonyítottam volna, hogy az enyém, csak az enyém. Nagyon erősen vissza kellett magamat fognom, teljesen elnyomni minden kifelé irányuló reakciót.

- Nincsenek szavak, hogy milyen gyönyörű vagy ma este Kedvesem.– Kezet csókoltam. A hangom egész furcsán csengett, még saját magam számára is. Halkan tovább szólt a lágy zene, én meg nem tudtam megmozdulni sem. Percekbe telt, mire ismét kényelmessé vált a ruhám és ezt is csak úgy tudtam elérni, hogy a prímszámokat soroltam folyamatosan. A figyelmemet nem ártott normális mederbe terelnem.

- Sajnálom, hogy késtem.

- Nem maradtál le semmiről és a belépőd tökéletesre sikeredett. Tetszik a ruhád.

- Csakugyan? Esther segítségével találtam rá.

- Ki fogom fejezni a hálámat felé.

- Csak ne ess túlzásokba. Majd én átadom neki.– Mosolyognom kellett. Egy területét védő nőstény. Elégedettséggel töltött el a gondolat.

- Eni, szeretném, ha nem kerülnél túl közel egyik vendégünkhöz sem. Még esélyt sem akarok rá adni, hogy bármiféle inzultus is érjen.

- Tudom. Esther elmondott mindent, amit tudnom kell. Nem kell aggódnod. El sem mozdulok mellőled, nem beszélek, csak, ha elengedhetetlen, és a nyakamat is távol tartom, amennyire csak tudom az egész bagázstól.

- Ez megnyugtató. – Egy pillanatra elkapott a kíváncsiság, hogy még mi mindenről beszélgethettek ezek ketten.

Körbekémleltem a termen, mindenki a helyén volt. A vendégek belemerültek a társalgásba. Megérkeztek az első vezetők is. Nestor a tőle telhető legnagyobb kedvességet mutatta mindannyiuk felé. Az idő és a hely tökéletesnek bizonyult, hogy megvitassanak kisebb problémákat, újabb üzleteket, megállapodásokat kössenek.

A két ősi pár kíváncsian méregette Enit, ami egy kicsit zavarba hozott. Egyébként is ritkán lehetett őket együtt látni, hát még szót váltani egymással. Pár ezer év alatt gondolom tökéletesen megunták egymás társaságát, most viszont ismét közös témára akadtak, a kedvesem személyében. Nem mondhatnám, hogy nagyon tetszett a dolog. Személyesen gratuláltak, Ain meg is érintette, egy pillanatra itt megállt bennem az ütő, nem tehettem viszont semmit ellene. Látszólag nem voltak ártó szándékai, de ha lettek volna, akkor sem tudtam volna megakadályozni, és ez rémülettel töltött el. Beláttam, hogy van azért, amiben apámnak teljes mértékben igaza van. Én jelentettem a legnagyobb veszélyt rá, vagyis a velem való kapcsolata. Ethana védővarázsa sem ért semmit, amíg ember volt, addig semmiképp. Amikor végre biztos távolságba kerültek, egy fokkal könnyebb lett a lelkem. Cuno és Cahan érkeztek utoljára. Uriel milyen meglepő, távol maradt. Bár ők is kihagyták volna a bulit. Már amikor beléptek az ajtón, abban a percben valami rosszérzés fogott el. Végignéztem újra a tömegen, minden a helyén volt. Az őket kísérő két őrző a legvadabb teremtmények közé tartozott, akiket valaha láttam. Sütött belőlük az ölni akarás. Reménykedtem benne, hogy minden simán fog menni. Viszont egy pillanat leforgása alatt a feje tetejére állt minden. Kivált egy alak a tömegből és fegyvert szegezett Enethre. Ösztönösen a hátam mögé toltam, Ugyanabban a pillanatban Esther mozdult és elém terítette. Nyilvánvaló volt, hogy az ember Cuno- hoz tartozott. Elborult az agyam. Vörösen láttam a világot.

- Az otthonomat egy ilyen cselekedettel becsteleníted meg? Nem általassz egy közönséges embert ellenem küldeni, egy vadászt?- Magamhoz emeltem a remegő alakot, élveztem a félelmének minden egyes rezdülését. Rettentő dühös voltam. Nem volt még példa, hogy egy magunkfajta ilyen módon bemocskolja egy társa otthonát, főleg egy ilyen előkelő, nemes úrtól nem várt lépés. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan képes ezt megtenni. És az embernek pedig hogyan volt ehhez elég bátorsága. Nem hagyhattam tétlenül. Aki az én hercegnőmre fenyegetést jelent, annak halnia kell. Örömmel mélyesztettem bele az agyaraimat a húsába, csak akkor csillapodtam kissé, amikor végre hallottam a lassuló szívverését. Ha nem lett volna ekkora nézőközönség, nem elégszem meg azzal, hogy a vérét szívom, biztosan darabokra tépem, és az értelmi szerzőt is. Abban az elmeállapotba nem is érdekelt igazán, hogy mindezt Eninek is végig kell néznie. Pedig nem nyújthattam megnyugtató látványt vörösen izzó szemekkel. Nem tudtam egyelőre ezzel foglalkozni. Igazából nem is ártott, hogy lássa a dolgok ezen oldalát is.

Amikor végeztem, eléjük dobtam a szemetüket.

- Nem ez a módja annak, hogy kifejezzétek nemtetszéseteket. Hát ennyire alábecsültök? Ha képtelenek vagytok tisztelni engem és a házam népét, nem vagytok szívesen látott vendégek többé.

- Bocsásd meg a balgaságunkat Hercegem! Dühtől fűtött szenvedély vezérelte ezt a nem helyénvaló cselekedetet, de hiszen ő csak egy emberi lény, nem gondoltam, hogy tényleg ekkora jelentőséget tulajdonítasz neki. Már látom, hogy méltó utódja leszel apádnak egykoron. Remélem, egyszer megbocsátod nekem a megbocsájthatatlant. Népemet ezért ne büntesd, csak egyedül én vagyok a felelős a történtekért, és hajlandó vagyok bármilyen módon vezekelni is érte.

- Az ilyen beszédtől hánynom kell. Nincs szükségem sem az elismerésedre, sem a talpnyalásodra! Nem az első, hogy nekem fontos személynek akarsz ártani.

- Talán most a leghelyesebb az lenne, ha távoznánk- mondta még mindig térdre ereszkedve.– Én nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb lépés, de nem tudtam még mindig józanul gondolkodni, így Nestor zárta le a dolgot.

- Tégy belátásod szerint. Nem kívánok bosszút egyelőre, de tudd, hogy hol a helyed! A vendégeink nem vérfürdőre voltak hivatalosak! A határunkig biztosítok számotokra két kísérőt a saját érdeketekben. A leghelyesebb az lenne, ha jó ideig kerülnétek a kapcsolatot a klánunkkal. A későbbiekben nem kezeskedhetem a biztonságotokért.

- Hálás vagyok a nagylelkűségedért!- Kihátráltak az ajtón. Szerencsére a mocskot is eltakarítva maguk után. Megnyugodva láttam, hogy mindenhonnan dühös tekintetek kísérik. A távozásukkal a bennem feszülő rossz érzés és zaklatottság is elpárolgott. A zene ismét felcsendült.