Leszármazottak

Part 3

Chloe élvezte az utazást, a lelkesedése rám is rám ragadt.

Kiderült, hogy alig töltötte be a tizenkilencet. Leszűrtem, hogy picit jobban oda kell figyelnem rá. Csak amikor elkezdett faggatózni, akkor látszott rajta igazán a kora. Megdöbbentem, hogy milyen nyíltan tudok vele beszélni. Meséltem szinte mindenről. Az eredetünkről, a családomról, az úgynevezett barátaimról, Estherről, a birtokról. A természetünkről, az átalakulásunkról. Mindenről, ami úgy láttam, érdekli. Sokszor észre sem vettem, hogy már órák óta jár a szám, még talán soha nem csináltam hasonlót sem. Csak egy dolog akasztott ki, amikor arra akart rávenni, hogy változtassam át. Úgy, hogy még azt sem tudta igazán, mi az élet. Ráadásul kevés szabályunk van, de ez az elsők között szerepel, hogy huszonöt éves korig tilos az emberek átalakítása. Fejlődő szervezetre beláthatatlan következményei lehetnek. Csak nyomós okkal rúghatjuk fel a szabályokat, akkor is csak a klán vezetőjének az engedélyével.

Amikor nemet mondtam, mindig behisztizett, rám vágta az ajtót és sms-ben folytatta a harcot. Áldott dolog a telefon.

Megmutattam neki a világot, már ami nagyjából hat hónapba belefért. Akkor elhatároztam, hogy hazamegyünk. Irány Európa. Itt az összes érdekesebb helyre el akartam vinni, és jóval biztonságosabb is volt hazai terepen huzamosabb időt eltöltenünk. Első állomásunk Franciaország lett. Teljesen oda volt Párizsért. Lassan elkezdtem feloldódni mellette. Valami láthatatlan kapocs kötött össze bennünket, ami miatt nem volt kérdés soha, hogy összetartozunk. Nem szerettem magára hagyni, viszont ő élvezte az egyedüllétet. Amikor velem volt, a pasik, még a szokásosnál is jobban elkerülték. Gondoltam, ebből kislány nem eszel! Amíg én vigyázok rád, nincs randevú. Azonban, egy este elmentünk egy koncertre. Persze úgy hiányzott, mint hátamról egy púp, de kezdtem hozzászokni. A koncert után még eszében sem volt hazamenni, tetszett neki, hogy minden zsúfolásig telt emberekkel. Nem akartam elhinni, amikor megláttam, hogy ki közeledik. Ami azonban ennél is zavaróbb volt, az Chloe reakciója. Tátott szájjal lélegzet visszafojtva bámulta a rohadékot. A hányinger kerülgetett.

- Noel! Legalább ezer éve, hogy nem láttalak! Nem apuci mellett kellene lenned, és kitanulnod a mesterséget? Vagy a sebeidet nyalogatni? - Ezer éve köcsög? Pár hónapja, hogy majdnem kinyírtál.

- Nem a pokolban kellene rohadnod? Hogyhogy nem vagy még a területemről kitiltva?

- Ugyan már, nem értem miért vagy ilyen ellenséges? Csak nem mellre szívtad a múltkorit? Pedig próbáltam finom lenni. Legalább a kedvesednek bemutathatnál, igazán szemre való teremtés.

- Ha csak rá mersz nézni darabokban küldelek haza.

- Chloe- nyújtotta a kezét- és inkább vagyok a húga, mint a kedvese.

- Szólhattál volna, hogy bővült a család, még nem köszöntöttem megfelelő ajándékkal az ifjú Albori hercegnőt. – kezet csókolt. Mi a franc, csak nem flörtölnek egymással?!

- Uriel.

- Igazából nem vérszerinti húg, csak olyan barát félék vagyunk és tud ennél sokkal kedvesebb is lenni.

- Ó kisasszony, maga egy kivételes teremtés, ha megismerte ezt az oldalát is. Én még csak a kedvesség legapróbb szikráját sem láttam soha rajta, bár már ismerem egy ideje. – Konkrétan tényleg nem sok hiányzott, hogy kidobjam a taccsot. Pánikszerűen menekülőre fogtam. Chloe előtt nem akartam elveszíteni a fejem.

- Ha megbocsátasz, nekünk most mennünk kell. Örültem a találkozásnak. Add át üdvözletemet az apádnak. Remélem szándékodban áll mihamarabb hazatérni hozzá–Ezek után, volt képe még egyszer rátennie a koszos mancsát és megcsókolni a kezét. Persze ebből a szállodában még volt egy nagyobb vitánk.

- Mégis hogy viselkedhettél ilyen bunkón azzal az álompasival?

- Most ugye viccelsz?! Én ismerem, Te nem, az úgynevezett álompasidat!

- Féltékeny vagy!

- Csak egyszerűen gyűlölöm! Te hogy viszonyulnál ahhoz, aki megpróbált kicsinálni? És ez csak egy a sok mindenből, amit fel tudnék hozni ellene! Chloe az ő klánjukban nyíltan engedélyezett a gyilkosság!

- Te is öltél már embert és ne mondd, hogy többé nem fogsz! A véredben van neked is, ahogyan neki!

- Ez nem ilyen egyszerű, én tisztelem az életet! Ő megdugna, majd kiszívná az összes vért belőled!

- Talán nem is bánnám olyan nagyon! Tudod, a korom béli lányok nem elégszenek meg azzal, hogy a bátyjukkal nézik a szombat esti csapni való filmet a tv-ben.

- Bocsáss meg, hogy untatlak, és minden szarságot végigcsinálok a szórakoztatásodra!

- Te jó ég, ha ilyen nehezedre esik, ne csináld! Csak élveztem, hogy valaki végre nőként néz rám! Olyan nagy bűn ez? Nem volt tolakodó, sőt... egyszerűen, csak... mindegy. – ezzel az orromra csapta az ajtót. Egyfajta végszónak tekintettem. Egész éjjel gondolkodtam, és rájöttem, hogy el kell tűnnünk, amint lehet, mielőtt elromlanának a dolgok.

Másnap újra az utamba került az a szemét dög. De legalább jó hírekkel. Az apja sürgősen haza hívatta, épp a reptérre menet találkoztunk. Ezzel egy kisebb féle szikladarab esett le a szívemről. Chloe még mindig duzzogott. Azt mondta térre van szüksége. Furcsa érzésem támadt. Nem akartam elveszíteni, elmarni magamtól. Bizonyos részben igaza volt, én nem adhattam meg neki mindazt, amire szüksége volt és nem is tőlem várta. Időt, azt viszont adhattam. Persze őrizetlenül nem hagytam, Rock vele maradt, én pedig úgy döntöttem, hogy előre megyek, húgocskám pedig kap egy hét kimenőt. Mondanom sem kell, hogy mennyire belelkesült a dologtól. Picit talán szíven is ütött, de biztosított róla, hogy ugyanúgy szeret, sőt, még annál is és csatlakozik később. Lehet, hogy naivnak tűnök, de ezt a szabadságot meg kellett adnom neki.