Leszármazottak

Part 22

A fellegekben jártam. Le kellett valahogy csillapítsam magam, mielőtt tényleg elszállnék. Az autóút pont megfelelő volt erre. Még a kedvenc cd-m volt a lejátszóban.

- Van olyan zene, ami zavar?

- Nincs.

- Az jó.– Gázt adtam. Kevés ehhez fogható jó érzés volt, mint amikor beleprésel az ülésbe a sebesség. A szerpentinnél kicsit visszább kellett venni, amíg átértünk a hegyen a pályáig, de utána szabad volt az út megint.

- Még soha nem meszeltek le gyorshajtásért?

- Nem.

- Azt már meg sem kérdezem, hogy baleseted volt e.

- Nem. Kayron egy cross motorral egyszer zuhant vagy húsz métert, de ki nézem belőle, hogy csak a hecc kedvéért tette.

- Mindannyian szeretitek a sebességet, meg a veszélyes dolgokat?

- A sebesség hasznos. A veszélyt pedig nem ez jelenti, ez egyfajta levezető. Ezek a fiúk a nap huszonnégy órájában állig felfegyverkezve közlekednek, csodálkozol, hogy nem balettelőadásra járnak?... mondjuk, én azért néha kifejezetten élvezek egy operaelőadást.

- Azt meghiszem, aki ilyen zenét hallgat...

- Választhatsz mást- Felpattintottam a cd tartót, beletörődve, hogy valami lágy popot leszek kénytelen elviselni... kompromisszumok tömkelege. Erről szól egy kapcsolat?

- Nem, már egész kezdtem megkedvelni. Megy az életveszélyes vezetési stílusodhoz.

- Jól érzem, hogy ön most kritizál? Csak azért nem adom át a volánt, mert nem hiszem, hogy élve odajutnánk bárhová, ha ön kormányozna.

- Hát nem vagy halhatatlan?

- Nem egészen, te pedig még annyira sem, mint én. Ha kettőtízzel nekimegyünk valaminek, valószínű, hogy kigyullad a benzintank, aminek robbanás lesz az eredménye, akkor pedig ember legyen a talpán, aki össze tudja illeszteni a darabkáinkat.

- Inkább kihagynám, de ezek után tényleg örülnék, ha visszavennél.

- Meg is tenném, ha látnám, hogy tényleg zavar.– Útközben eszembe jutott, hogy hová is mehetnénk. Nem is tudom, hogy hamarabb miért nem gondoltam rá. A helyről kitűnően rá lehetett látni az erdővel borított hegyekre és a folyóra. Chloe oda volt a főztjükért, és ráadásul csak egy szűk óra volt az út. A kis vendéglő.– Remélem éhes vagy.

- Mint a farkas- Rátette a kezét az enyémre. Megcsillant az ujján a gyűrű. Büszke mosoly terült szét az arcomon. Az enyém. Erre az érzésre le kellett fékeznem és meg is ízlelnem, ami nemsokára a jogos tulajdonomat képezi. Szerencsére túl szűk volt a hely, hogy közelebb kerüljünk a kelleténél. Így pár percnyi szünet után képes voltam tovább haladni.

A motel étterem részén mi voltunk az egyetlen vendégek. Ebédidő már bőven elmúlt. Csak a tulaj állt a bárpultnál. Jártunk itt párszor. Készséges volt, mint mindig. Miután leadta a rendelést a konyhában egy üveg borral tért vissza. A zenegép még üzemelt a sarokban. Megtaláltam az egyik kedvenc számomat. Egyfajta rituálévá vált, hogy minden egyes alkalommal, ezzel nyitunk, amikor eljövünk. A vége nem egyszer sikeredett Kayron jóvoltából pörgős bulivá, amit persze nem bántak az itteniek. Kirakták a zártkörű rendezvény táblát, az első buli után minden alkalommal, a bajok elkerülése végett. Akkor ugyanis betévedt egy banda, akik kötekedős kedvükben voltak, mi meg pont egy bevetés után, még adrenalintól fűtötten, felfegyverkezve. Persze nem állt volna szándékunkban használni is, ha az egyikük el nem kezd vaktában lövöldözni és vállon nem találja az egyik emberem, lábon meg a pincért, akit össze kellett varrni. Ezzel csak azt érte el, hogy sikerült szétlőnie a bár teljes tartalmát, amit kifizettettek vele, meg szerzett egy elég csúnya sebet nyak tájékon, azóta egész jóban vagyunk a helyiekkel. System of a Down, Lonely day. Milyen magányos is voltam eddig.