Leszármazottak

Part 15

Nagyobb volt a baj, mint sejtettem. Egyáltalán nem tudtam az ép eszemet használni mellette, már a legkisebb behatásnál sem. Kis híján, a kertben mindenki előtt letepertem. Ennyire durva dolog még nem történt velem. Ha a közelében maradok, lehet néhány sejtésem, hogy hová fog fajulni az egész. Első verziónál rájöhet, hogy mégsem vagyok megfelelő, és olyan tudás birtokában engedem szabadon, ami nem csak engem sodor veszélybe, mivel az emlékei már túljutottak azon a szinten, hogy ki tudjam őket törölni. És akkor bumm, apám biztos utána küld valakit, aki megoldja a problémáját, én pedig vérengzést csapok amíg én is bele nem pusztulok. Nem túl szívderítő lehetőség. Tegyük fel, hogy talán elfogad, annak, aki vagyok, de nem hajlandó ő is részese lenni ennek a fenomenális cirkusznak, az esetben ismét el kell engednem, és annak nagyjából ugyanaz a kimenetele lenne, mint az előzőnek. Egy fokkal már jobb lehetőség, ha úgy döntene, hogy mellettem akar élni... de mégis hogyan? Itt? Az apám szolgálatában? A röpke emberi éveit erre pazarolná, hogy megpróbáljon megfelelni az elvárásoknak? Vagy ami szintén nem sokkal jobb, teremtett vámpírként végigkísér, de le kell mondania a család lehetőségéről, nekem pedig meg kell küzdenem, hogy elfogadják, aki tovább viszi a vérvonalat az Keenath lesz és nem én. Miért nem lehet az életben valami egyszerű! Tényleg ennyi? Nincs visszaút?

Dideregve szálltam ki a zuhany alól. Basszus, túl sokáig készült és hagyott gondolkodni. Talán beszélhetnék megint Chloeval... talán mégsem. A legutóbbi sem igazán jól sült el. A francba. Annyira szeretném magam mellett tudni. Olyan nagy szükségem van rá. Régen volt már, hogy valaki mellett önmagam lehettem, nem kellett tartanom a távolságot, hogy valakinek élveztem az érintését. Chloe volt az egyetlen évszázadok óta, aki annak látott, aki, a szemembe nézett, meg merte mondani a véleményét. Eni pedig felébresztette bennem a hím ragadozót, a birtokló, túlfűtött, ösztönei által hajtott vadállatot. És Isten látja a lelkemet, élvezem. Felszabadít, boldoggá tesz, de ugyanakkor szerencsétlenné is. Bármit meg tehetne velem, ha akarna. Olyan elcseszett az egész helyzet. Annyira jó lenne egy nő, aki értelmes tanácsot tudna adni. Bár itt lenne anyám. Ő biztosan nem ítélne el és józan látásával, tiszta szívével segítene megtalálni a helyes utat. Ösztönösen odasétáltam a szobám falán lógó portréjához és végigsimítottam. Ekkor tűnt csak fel a kettőjük közti hasonlóság. Hosszú barna hajuk, nyílt, kedves zöld szempár. Bár a vonásaik teljesen mások, a tekintetük ugyanaz a szeretettel teli. Ha jobban visszagondolok, igazából, rajtuk kívül nem is nézett így rám senki. Talán a húgaim. Keenath alapvetően rideg teremtés, de rám mindig melegséggel nézett. És talán Esther, bár nála ez alapvetően adott volt. Be kellett ismernem, hogy totál odáig vagyok Eniért és eszem ágában nincs elengedni magam mellől, legyen bármi is az ára. Viszont akkor sem lehetek olyan önző, hogy ne adjak neki némi időt. Ha mégis a saját életét akarja élni, arra fogom szánni az enyémet, hogy valamilyen úton módon ezt biztosítsam neki, a nélkül, hogy az apám megöletné. Miközben önmagammal vitattam meg a dolgokat, észre sem vettem, hogy már az ajtaja előtt toporgok. Pár percen belül meg is jelent. Bassza meg! Megint a tapadós farmert viselt, vörös nyakba akasztós felsővel, ami igencsak kihangsúlyozta a mellbeli adottságait. A víz kivert, amikor belegondoltam, hogy ebben a szerelésben társaságba megy.

- Noel! Hahó! Minden ok?

- Ja persze, csak azon gondolkodtam, hogy felszedhetnél jó pár kilót, vagy járhatnál egyenesen egy bő lepelben.

- Ezt nem egészen értem.

- Bocs! Csak annyit tesz, hogy fantasztikusan nézel ki. – Gondoltam, egy pusziból nem lehet nagyobb gond, de tévedtem, a kezem rögtön lejjebb vándorolt a hátsójára, megállíthatatlanul feltérképezve a területet. Szerencsére pont Joel jött velünk szembe, így sikerült a kutakodó kezeim egy kicsit illendőbb terület felé navigálni. Biccentett, majd Eni felé fordult, egy rövidke örülök, hogy látlak után kezet csókolt, majd haladt is tovább. Szerencséjére még véletlenül sem tévedt a szeme Eni dekoltázsa felé. Nem úgy, mint mondjuk Chrystor tette volna. Már a gondolattól is a szédülés kerülgetett. Te beteg állat! Ordítoztam magammal. Ebéd után gondoltam megmutatom neki a házban, ami még jól jöhet, ha tudja. A dolgozó szobámat, a báltermet és a végén az egyik kedvenc helyemet, ami biztosra vettem, hogy neki is elnyeri a tetszését. A könyvtárat. Boldogan láttam az elragdtatását. Percekig csak sétált az ódon polcok mellett, kezével végigsimítva. Éteri látvány volt.