Csalóka ~Yoongi FF~

16.

Egy öreg, lepukkant hotelhoz érkeztünk meg, ahogy azt a tanár úrral kiválasztottuk. Nem volt sem díszítés, sem figyelemfelkeltő fények vagy hatalmas táblák. Egy régi, lepukkant kúria volt, egy kétszintes házból átalakított szálloda sok szobával, és ennyi. A fehér vakolata néhol már pattogott, ez is mutatta, hogy itt, az isten háta mögött, egy erdő szélén nem sokan fordulnak meg. Nekem viszont tetszett, csendes volt és eldugott. Kellett már egy kis nyugalom a nagyvárosi rohanás és a folyamatosan csörgő telefonok után. Mindenki sorban leszállt a buszból és azonnal elkezdődött a várva várt cöcögés és fújogatás a helyre. Bár nem értettem, hiszen egy erdei kirándulásnál mire számítottak? Kastélyszállóra? Én csak nem figyeltem ezekre, elégedetten nyújtóztam ki a sok ücsörgés után, amint kiszálltam én is a csoport után. A buszsofőr azonnal a járgánya oldalához sietett és kinyitotta a csomagtartót, hogy sorra kipakolja a csomagjainkat és már itt se legyen. A helyében én is menekültem volna előlünk, hiszen még én sem hallottam nyavalyogni felnőtteket egy nem full extrás lakóhely miatt az erdő közepén, három napig. Rémes. Voltunk a harmincból nagyjából öten lányok, akikkel jóban is voltam, akiknek tetszett a hely és megértettük, hogy ez a történelmi túra erről szól. Nem is tudom, mi lett volna, ha végül Yoongi prof úgy dönt, hogy a sátorozást választja? Tömegmészárlásra kellett volna készülni, az egyszer biztos.

- Befelé mindenki! - Kiáltotta el magát az egyik tanárnő. 

Mint egy jól idomított csorda, mindenki kikereste a saját kis csomagját és akinek már a kezében volt, az lassan, vontatottan elindult a hotelbe. Én csendesen várakoztam, hogy hozzáférjek a táskámhoz, mert én voltam az egyik legelső, aki betette, ezért a legbelsők között tanyázott. 

- Minden rendben van vele? - Hallottam meg egy férfihangot magam mellől.

Odakaptam a fejem, mert annyira hirtelen érkezett, hogy már szinte ugrani és sikítani akartam egyszerre, felkészülve egy random támadásra. Bár ésszerűen öt ember mellett nem fog senki elrabolni egyet, de mindegy. Egy erdő mellett sosem tudhatja az ember, legalábbis a horror filmekben sosem lehet tudni. Sóhajtottam, ahogy Yoongi tanár úr érkezett meg mellém és egy sietős mozdulattal kikapta a sporttáskáját a kupacból és már ott sem volt. Közben a telefonjába hümmögött, amit a füléhez szorított.

- A duzzanat lement a lábán? - Kaptam még el az elhaló mondatot, mielőtt tökéletesen el nem tűnt volna a hotelben.

Mély levegőt vettem és visszafojtottam egy mosolyt magamban. Tehát ez a masszív, könyörtelen férfi aggódik valakiért? Vajon kivel beszélhetett? Ki lehet rosszul? Vagy esetleg kórházba került valakije? Remélem, hogy nincs baj, még akkor is, ha egyáltalán nem ismerem és azt sem tudom, miről van szó. Nem szeretem a búskomor és szomorú embereket magam körül, még olyan esetekben sem, amikor maga az ember mindig búskomor és semleges. Sóhajtottam és lehajoltam a táskámért, mert már csak három maradt, így könnyedén ki tudtam emelni a helyéről. Megvártam az utolsó két lányt is és együtt bementünk az épületbe. Belül sem volt túltolva a dizájn és a gyönyör. Egyszerű, fehérre festett falak vártak és szemben egy kopott, barna padlószőnyeggel borított lépcső. Sem képek, sem oklevelek, sem régi fotók a hotelről, semmi nem volt a falakra aggatva, amik egy átlagos szállodában megtalálhatók voltak. 

- Mindenki itt van? - Kérdezte az egyik tanárnő.

Gyorsan mindenki forogni kezdett, aztán egy zavart, összehangolatlan hümmögést feleltünk egymás után. 

- Reggeli hétkor, mindenki legyen lent - Kezdte a bemutatót. - Az étkező ott van - Mutatott egy ajtóra, amire méteres betűkkel volt felfüggesztve az 'Étkezde' tábla. - Vacsora fél héttől kilencig. A programokat mindig mondjuk, amikor aktuális, de kérek mindenkit, hogy időben legyenek kész, mert korlátozva van az időkeretünk. - Egy rövidke szünetet tartott, hogy mindenki bólintson, hogy megértette. - A buszon megkapták a szobabeosztásokat és a szobaszámokat. Akinek a számát mondom, jöjjön ide a kulcsért és felvihetik a holmijaikat. Rendezkedjenek be és pihenjék ki magukat, egy óra múlva találkozunk ugyanitt. Ma egész délután a város történelmi negyedét fogjuk bejárni, úgyhogy legyen mindenkin kényelmes cipő, hozzanak magukkal vizet és szendvicset vagy pénzt, mert lesz lehetőség vásárolni - Karba tettem a kezem és nem értettem pár részletet, hogy felnőtteknek miért kell szólni ezekről, de mindegy. - Tehát délután egy órakor itt találkozunk - Ismételte magát a nő. - A szobák - Mondta és maga elé tartotta a dobozkát, amikben a kulcsok feküdtek. 

A tanárok kivették a sajátjaikat gyorsan, utána pedig elkezdődött az ordibálás a számokkal és a verekedés a tömegen át, hogy el tudják venni a tulajdonosok a saját fémkarikájukat, amin a kulcsok függtek. Mindenki lassan elszállingózott és viszonylag gyorsan sikerült kiosztani a fémdarabokat és mindenki el is tűnt. Én is átvettem a sajátomat és nekiindultam az aulán át, hogy az első emeleten lévő ajtót megkeressem. Egész egyszerű volt, mert lapokra kinyomtatva a falra voltak függesztve a számok és nyilakkal jelezték a hollétüket. Én végigsétáltam a folyosón és néztem, hogy az 1-12-es szobák irányába menjek. Én a tizenegyest kaptam, ezért a legvégén voltam. A kis folyosó már nem tartott tovább, de még csak a tízes szobánál voltunk. Felvontam a szemöldököm és tettem még három lépést, hogy körbenézzek. Amit a folyosó végének hittem, az egy sarok volt, ami még kanyarodott oldalra. Az eldugott kis részen, amin két lépéssel végig értem csupán két ajtó volt. A tizenegyest kinyitottam és beléptem. Ledobtam a táskát a földre, hogy kényelmesen kihúzzam a kulcsot a zárból és belülre tegyem azt. Már majdnem bezártam az ajtót, amikor az aprócska résen keresztül megláttam a titkos kanyarban lévő szoba tulajdonosát, velem szemben. Nyeltem egyet és egy mosollyal bezártam az ajtót, majd megingattam a fejem. Kiko, a végén még bejönnek a terveid. Min Yoongi kapott szállást velem szemben.