Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

13/1. Fejezet: Ébredés

Sziasztok,

Tuuuudom, jó késő van, de most - igen, ilyen állapotban... -.- - sikerült összehoznom az új fejezetet. A 13/1 arra utalhat, hogy lesz egy 13/2, netalán tán egy másik szemszögből... :) Legyen meglepetés :*

Remélem, tetszik az új rész, és sok kommentet hagytok, amit imádok.

Love ya :*

(Sirius)

Két nap. Ennyi idő telt el azóta, hogy Remus nekitámadt Rebeccának, és a lány elájult. Nem tágítottam, csak nagy ritkán, mosdóra jártam ki. James próbálta bennem tartani a lelket, még kaját is hozott, de az minden alkalommal érintetlen maradt - semmi étvágyam nem volt. Éheztem, egészen biztosan több kilót is leaggódtam magamról, és küzdöttem. Magammal. Néztem Rebeccát, ahogy az ágyában fekszik, küzd az életéért, én pedig magammal küzdöttem, s egyre csak ugyanazt ismételgettem.

Hogyan szeretheted őt? Hogyan kínozhatod magad azért, hogy egy másodpercre se téveszd szem elől? Te szenvedsz azért, mert ő létezik, mert neki baja van. Hát, hova lett a híres, neves, nagy Sirius Black? Az iskola legkapósabb sráca, a lányok álma, bálványa és minden vágya? Mi lett azzal a sráccal, akiről a sok negatív tette után is csak pozitívat meséltek - mármint a mardekárosokon kívül. Ők mindig utáltak. Elvesztem önmagam... Egy lány miatt? Mit is ér egy lány? Miért kell valaki más miatt megváltoztatnom önmagamat. Vagyis... Miért változom meg magamtól, valakiért? Valaki miatt? Mintha eddig egy burokban, egy álarc mögött éltem volna, s most úgy érzem, miatta, Neki, levehetem a maszkot, s megmutathatom lelkemet. Becka, mégis mi van benned, amiért ily' másnak érzem magam, és csakis jó értelemben? Miért vagy más a többiekhez képest?

Várjunk csak... Mikor lett nekem Rebeccából Becka?

Őrlődtem, virrasztottam, reménykedtem, s fohászkodtam Merlinehez, hogy ebből Rebecca csakis jól jöjjön ki. Hogy hallotta-e azt, hogy azt mondom, szeretem? Nem tudom. Nem tudom, hallotta-e, s nem tudom, mit akarok. Hallja? Ne hallja? Tudja, vagy sem?

Legszívesebben a falba öklöztem volna, óriási lyukat mérve belé, hogy levezessem a feszültséget, de nem tettem, ugyanis eszembe jutott, hogy akkor el kellene fordítanom gyönyörködő tekintetemet erről a szenvedő tüneményről.

Nem a szenvedés tette gyönyörűvé, de magát a szenvedést, ő tette gyönyörűvé. Nem tudom, miért, de Becka esetében túlláttam a külső szépségén. Hiszen miért is tagadtam volna, hogy elkápráztat karcsú dereka, s irigylésre méltó alakja van, de a lelke... Láttam őt, ténylegesen láttam. Láttam, tudtam, mennyire küzd a varázserejével, ismertem azokat a dolgokat, amiket szeret, a csillagokat, az alakzatokat, az egyes mágiafajták, hogy mennyire odavan a hippogriffekért, hogy imádja Remust - akkor is, mikor ember, és akkor is, mikor nem. Tudtam, hogy a kedvenc színe a kékesfekete, mert olyan az égbolt, mikor megpillantja imádott csillagképeit, hogy szereti a Tejútrendszert, hogy jártas a mugli eszközök terén, így hallgat egy kis szerkezetről zenét - bár megérteni nem tudtam, hogyan is működik is ez...

Tehát, második napja volt a virrasztásomnak, az aggodalmamnak, mikor a szoba csendjét hirtelen, egy másodperc erejéig betöltötte a döbbent, adrenalinlökettel teli, hangos, mély lélegzetvétel, mellyel Becka felébredt, s kipattantak szemei. Teste ívben megfeszült, majd azzal egy időben, hogy felpattantam székemről,

- Becka! - csúszott ki ijedtemben számon beceneve.

Hirtelen felült, szemei tágra nyíltak, ide-oda kapkodta, majd hirtelen leugorva az ágyról, a sarokba kuporodott.

Merlinre! Mi történt vele? Miért mozog így? Miért ilyen ijedt, ilyen furcsa?

Szívem a torkomban dobogott, adrenalinszintem a plafont verdeste, s próbáltam megfejteni, mi is történik pontosan, de nem jutottam valami sokra, így csak inkább megkerültem az ágyat, és Rebeccával szemben  leguggoltam, s próbáltam kedvesen, bizalomgerjesztően nézni rá.

- Bec... Rebecca, én vagyok az, Sirius - nyújtottam felé kezem lassan.

Úgy éreztem, mintha egy rettegő vadállathoz beszélnék.

- S... Sirius... - mondta ki lassan a nevemet, de úgy éreztem, mintha a tényleges létemre kérdezne rá, hogy valóban ott vagyok-e, nem csak képzelete játszik vele.

- Itt vagyok - nyugtattam meg, s tettem felé egy lépést.

Száját szólásra nyitotta, de hang nem jött ki rajta. Ekkor vettem csak észre azt, amitől ő is megzavarodhatott. Szemei barnából élénk citromsárgává változtak, pupillája kitágult, s idegesen kapkodta fejét, s tekintetét jobbra-balra, mintha... Mintha mindent élesebben látna...

Lehetséges lenne?

Dumbledore prof azt mondta, lehet nem történik semmilyen változás, de megeshet, hogy valami átalakul, megváltozik. Ilyenek lennének az érzékszervei?

Lassan közelebb araszoltam hozzá, s megérintettem kézfejét, mire hirtelen odakapta tekintetét. Bőre ugyanolyan puha volt, mint azelőtt, hófehér, és reszketeg.

- Minden rendben lesz - néztem nagy pupilláiba. - Ígérem.

Láttam, ahogy egész lényével beleremeg, majd lassan, bizonytalanul bólint, s kézfejét felfelé fordítja, hogy megfogja a kezemet.

Ugyan már rengeteg napot töltöttünk azzal, hogy beszélgettünk, egymás társaságát élveztük, mégis most volt az első pillanat, hogy úgy ténylegesen megfogtuk egymás kezét. Nem az összetartozást szimbolizálta ez, mint a pároknál, vagy a barátságot. Valami sokkal többet, jelentőségteljesebbet üzent ez a csuklószorítás.

Bizalmat.

Talán így volt, talán nem, én mégis úgy éreztem, kettőnké a világ, s van valami, amit csak velem osztott meg ez a csoda.