Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

16. Fejezet: Lehangolva

Sziasztok! Hosszabb kihagyás után sikeresen összeszedtem magam és újult erővel tértem vissza. Ugyan nem érkezett komment az előző fejezethez, vettem a bátorságot, hogy írjak egy következőt

Kommenteket, véleményeket naaagyon szépen kérek, hiszen tudjátok: az ad motivációt, Ti mozgattok, Miattatok írom az újabb részeket.

Remélem, tetszik Nektek, jó olvasást.

Love ya :*

(Sirius)

Már hónapok óta nem találkoztunk és nem levelezünk Beckával. Ő beutazza Európát kvibli testben, s csak Remustól tudom, éppen hol és mit csinál, én pedig a Roxfortban tengetem mindennapjaimat. Visszatért a régi Sirius, s keveredett az új énemmel, aki egy kicsit komolyabban veszi saját magát: majdnem minden éjjel más lányt csókolok, ölelek és viszek ágyba, napközben pedig tanulok. Bizony, ez az idő is eljött, mikor a Nagy Sirius Black tanulásra adta a fejét.

Úgy tűnik, a tekergők kissé kezdenek széthullani. Ugyanolyan minden, mint az előző években, csak úgy érzem, valami megváltozott közöttünk. Remus ugyanaz, aki volt, csak sokkal érzékenyebben érinti őt az összes telihold, James randizni kezdett Evansszel, és bár tagadja, de sokkal kevesebb időt tölt velünk, Peter pedig sokkal csendesebb lett a megszokottnál. Velem sem volt minden rendben: sokkal mélyebben érintett Becka utazása, mint kellett volna, vagy hittem volna. Nem voltunk együtt annyit, hogy megérje a siránkozást, mégsem tudtam kiverni a fejemből azt a levelet, az utolsó levelünket, az utolsó találkozásunkat.

Nem értettem, mi a bajom, mi történt velem akkor, mert gondoltam, értelmesen megbeszéljük, de ahogy megláttam abban a csodálatos kalapban, hatalmas mosollyal az arcán, szakadt, fekete farmerban, magassarkú bokacsizmában és lenge pólót, meg bőrdzsekiben, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint hogy mennyi pasival fog találkozni, hogy elnyomatta a mágiáját, és hogy ez mit jelent.

Ha arra gondolok, hogy nem részem a varázs, akkor senkinek érzem magam, hogyan szabadulhat meg valaki az identitásától, valamitől ami olyanná teszi őt, amilyen? Nem mondtam ki soha, és ne is gondoltam rá, de azon a bizonyos utolsó, roxmortsos találkozón tudtam, hogy többé nem látom.

A lányok csókja, a szex nem volt ugyanolyan, valami elromlott, de nem tudtam, mi. Nem élveztem úgy, mint őelőtte, de erre meg nem voltam hajlandó gondolni, így maradtak az egyéjszakás kalandok, nappal pedig az őrületes tanulás a vizsgákra, hogy ne járjon a múlton az eszem.

Az elmúlt hét év alatt kételkedtem benne, hogy valaha át tudok menni a RAVASZ vizsgákon, de mikor végeztem az összessel, szinte biztos voltam benne, hogy mind jó lett - persze ezt is Beckának köszönhetem, hiszen azért, hogy ne rá gondoljak, tanultam.

Hét hónapja szakadt meg a kapcsolatunk, de Remus miatt nem tudom teljesen kiverni a fejemből, így inkább beletörődtem, hogy mostantól ezek az érzések a normálisak: ez a katyvasz, ami bennem van.

- De minden nap muszáj lesz beszélnünk! Ígérjétek meg! - adta ki az utasítást James.

A Roxfort Expresszen ültünk - életünkben utoljára. Az ablak mellett foglaltam helyet, bámultam ez elsuhanó tájat és próbáltam nem tudomást venni róla, hogy most érkeztünk el életük egyik legnagyobb mérföldkövéhez, és hogy fogalmam sem volt, mihez kezdek magammal az iskola után.

Remus velem szemben ült átkarolva nehezen megszerzett és minden titokba beavatott barátnőjét, Lyndy Laytont. Az ajtó mellett foglalt helyet Peter csöndesen, mellettem pedig igyekezett nem turbékolni James és Evans.

- Mindenképpen beszélünk! - biztosított minket Remus.

Valahogy nem tudtam sem Ágasnak, sem neki hinni, mert beárnyékolta az ígéretüket a tény, hogy ők boldogan ellesznek, hiszen megtalálták a szerelmet, én pedig valószínűleg majd egyedül élek a kis lakásomban, s reggelente azért kelek fel, hogy elmenjek a szar munkahelyemre, szar fizetésért, majd hazaérjek az üres lakásomba. A roxforti évek után eléggé lehangoló jövőképet festettem magam elé, de valahogy nem tudtam fényesebben látni a dolgokat.

A vonat lassított, megjelent a peron, s az első integető, nagy mosolyú szülők. Engem természetesen senki nem várhatott, miután tavaly kitagadtak, így nem is kerestem senkit, csak felpattantam, hogy a cuccaimat összeszedve leszállhassak, s várhassam a többieket egy hosszabb, igazi búcsú erejéig.

Félrevonulva, a fal tövében, a ládámon ülve bambultam magam elé, s vártam.

- Szabad? - hallottam meg hirtelen egy mellettem álló női hangot.

Lefagytam. Teljesen lefagytam. Bárhol, bármikor, bármennyi idő után felismertem volna ezt a csilingelő, fiatalos hangot. Nem bírtam felnézni rá, felállni vagy válaszolni bármit is, arrébb húzódtam kicsit, hogy a ládára leülhessen mellém.

Nem tudtam ránézni.

Drapp, vastag bakancsot viselt, bőre hófehérből enyhén napbarnítottra változott. Meztelen karja óvatosan simult könyékig tűrt ingbe bújtatott kezemhez, haja megnőtt, s kézfejemet csiklandozta.

- Sirius... - próbálkozott egy idő után, de nem bírtam megállni, hogy ne szakítsam félbe.

- Hol voltál?

Szívem egész testemben lüktetett, hangom rekedt volt, s nagyon kellett figyelnem, nehogy rávessem magam egy heves csókért. Megdöbbentett, hogy több, mint fél év elteltével, megannyi lány és felejtési kísérlet után ugyanolyan hatással van rám, mint akkor nyáron.

- Én... Mindenhol - nevetett fel kicsit zavartan, röviden.

Megvetően kaptam rá a tekintetemet. Mérges voltam határozottan, fortyogott bennem a düh, és egy borzalmas ellentét ütötte fel a fejét bennem: mérges voltam rá, alig bírtam ránézni, s mégis elmondhatatlanul szerettem és vágytam rá.

Nem volt okom haragudni rá, hiszen a saját élete fölött döntött és pár héten keresztül tartó, titkos találkozgatás után nem vagyok feljogosítva rá, hogy beleszólhassak ebbe a döntésbe, és mégis... Úgy érzem, cserben hagyott, elárult. De nem várhattam el tőle, hogy egész életében úgy éljen, hogy összesen körülbelül hat embert ismer, és nem megy sehova, nem csinálhat semmit.

Mégis, a csalódottság érzése nem hagyott el.

Haja pár árnyalattal sötétebb volt, mint utolsó találkozásunkkor, szeme elől feje búbjára csúsztatta napszemüvegét, hajpántként használta. Farmer anyagú rövidnadrágot viselt kivillantva apró termetéhez képest hosszú gazella lábait, hozzá pedig fekete ujjatlan pólót, minek derékrészét a nadrágba tűrte - dekoltázs mélyen vágott volt, mégsem tűnt utcalánynak.

De amin megakadt a pillantásom az az ezüst nyaklánc volt, amit még október elején Dumbledore közvetítésével én küldtem neki, s még mindig a nyakában függött.

- Nem tudok neked mit mondani - csúszott ki a számon hirtelen, akaratlanul.

- Megértem. Régen volt...

És tényleg. Ahogy néztem őt, mennyire más volt, s mégis önmaga, úgy éreztem, mintha évekkel ezelőtt váltunk volna el, pedig "csak" hét hónapja volt.

- Becky! - kiáltott fel Remus a közelben, ezzel megtörve a pillanatot. A mi pillanatunkat, mikor egyenesen barna szemeibe néztem, s ő enyémekbe. Többet mondott ez a nézés mindennél: láttam benne a sajnálatot, az életteliséget, és talán valamiféle reményt is.

Mindketten felálltunk, majd hirtelen kiszorultam a társaságból. Becka ikertestvérét ölelgette, Lyndyt zárta karjaiba, s bizonygatta, hogy Remustól már mennyit hallott a lányról, két puszival üdvözölte Jamest, aki bemutatta neki Evanst, majd intett az újonnan megismert Peter felé. Idegennek éreztem magam a saját társaságomban, ugyanis ekkor jöttem rá, hogy ebben a tanévben nem a Tekergők hullottak szét, hanem én.

Tudtam, hogy még mindig menthetetlenül szerelmes vagyok ebbe a lányba, de azt is tudtam, hogy egy mosolyért nem tudnék megbocsájtani neki. Elárulva éreztem magam. Talán alaptalanul, de így éreztem. És mégis...

Elmondhatatlanul hiányzott.