Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

27. Fejezet: Egyedül

Sziasztok! Elképesztően sok komment érkezett az előző fejezethez, annyi, amennyi egy részhez még soha, amin nagyon meglepődtem, és iszonyatosan jól esett, köszönöm szépen!

Meg is hoztam az újabb fejezetet, bár ez nem tartogat annyi izgalmat, mint az előzőek, de remélem, ettől függetlenül tetszeni fog Nektek.

Jó olvasást, megannyi kommentet.

Love ya :*

(Rebecca)

Nem tudtam elhinni, hogy Sirius Black elárulta a legjobb barátját, hogy képes volt hátrahagyni engem és a kisfiát.

Nem bírtam ott lakni abban a házban, ami kettőnké volt, aminek a hátsó kertjében házasodtunk össze, egyszerűen képtelen voltam rá, így Remus és Lyndy segítségével összepakoltam az összes cuccomat, és elköltöztünk Nate-tel hozzájuk, míg nem találtunk új helyet, ahol élhettünk.

Az első pár hét borzalmas volt, nem számított, hogy nappal vagy éjszaka volt, az idő háromnegyed részében sírtam - azt se tudtam, hogy létezik ennyi könny. A sírástól viszont lüktetett folyamatosan a szemem és a fejem. Igazából mindentől képes voltam elbőgni magam, akármitől, ami rá emlékeztetett, de a legrosszabb az volt, mikor Nate megállás nélkül csak sírt és azt mondogatta, hogy "apa", vagy mikor Siriust a Reggeli Próféta címlapján láttam viszont dühöngő őrültként. Soha nem láttam még csak hasonlónak sem az én kedves, vicces, romantikus férjemet, s nem tudtam eldönteni, hogy most melyik énemnek higgyek: Annak, amelyik úgy gondolta, ismeri a férfit, vagy annak, amelyik ott állt a tömegben aznap reggel, miután magam mögött hagytam a Potter-ház maradványait.

Szerettem őt, képtelen voltam nem szeretni, de közben gyűlöltem is tettéért. Elárult mindannyiunkat.

Körülbelül két héttel később jöttem rá, hogy ismét gyermeket várok, ami újabb sokként ért mindhármunkat, s nem tudtunk másra gondolni, csak arra, hogy ez egy tömeggyilkos gyermeke lesz, de ettől meg rosszul éreztük magunkat, mert a gyerek nem tehet róla, milyen az apja, hiszen nem is fogja ismerni, majd eljutottunk a tagadás fázisba, mikor is megállapodtunk, hogy a pici az én gyermekem lesz, nem Siriusé.

Bár Sirius tette nem engem ölt meg, valamit mégis tönkre tett bennem, de ennek ellenére nem tudtam elengedni ő teljesen. Így mikor 1982. augusztus 18-án világra jött a nagy szemű, pár szőkés tincsű gyermek, nem tudtam elhagyni azt a bizonyos második nevet, ami Nathanielnél a Rigel volt, s ezáltal Siriushoz kapcsolódott. A pici neve végül Elizabeth Adara Black lett, ahol az Adara a Canis Major csillagkép egyik csillaga a Sirius mellett, valamint a Canis Major, azaz a Nagy Kutya egyike az Orion követőinek a mítosz szerint. Ezáltal kicsit közelebb éreztem magamhoz a régi, szerelmes, aranyos Siriust, akit ismertem, s elhalványult mellette a bűnös, áruló azkabani fogoly. De ezek csak pillanatok voltak, melyek ha elmúltak, fájdalmat hagytak csak maguk után, s a tudatot, hogy az a Sirius Black talán soha nem létezett.

Ahogy teltek-múltak a hetek, lassan hónapokká, majd évekké serdültek, de a fájdalom csak akkor kezdett múlni, mikor Lyndy hatalmas vigyorral rohant hozzám a hírrel: Remus végre megkérte a kezét. Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje összeszednem magamat, s immár nem is olyan apró gyermekeimmel új lakás után kellene néznem.

Egy takaros, párszobás házat választottunk apró kerttel. Itt végre Liznek és Nate-nek is lehetett saját szobája, amire úgy vágytak. Mivel egyedül kellett gondoskodnom mindhármunkról, hamar megtanultam főzni, s megdöbbenve tapasztaltunk mindannyian, hogy nem is vagyok olyan rossz benne.

Az esküvőt 1986. június 10-én tartották egy gyönyörű tó mellett, sátrakkal, zenével, mérhetetlen mennyiségű étellel, nagy táncparkettel, s rengeteg vendéggel. Én mégis egyedül éreztem magam. Ekkor már huszonhat éves voltam, s egy majdnem nyolc éves, valamint egy négy éves gyermek egyedülálló anyja voltam, akinek nem voltak barátai, mert meghaltak, s a gyász és a csalódás miatt alig tettem ki a lábamat a házból, így nem is csináltam semmit annak érdekében, hogy ez megváltozzon.

- Szabad egy táncra?

Ekkor találkoztam először Elliot Mitchellel, a magas és jóképű fiatalemberrel, akit mint később kiderült, nem érdekelte a tény, hogy ilyen fiatalon már két gyermekem is van, éppen csak munkába álltam, s egy tömeggyilkos elítélt felesége voltam.

Voltam... Valójában soha nem bontattam fel házasságunkat, de a gyűrűt már jó ideje nem hordtam, hiszen a férjemet évek óta nem láttam, ugyan szerettem még mindig, de eközben gyűlöltem is, és még büszke sem voltam arra, hogy házas vagyok. A gyűrű már régóta ott pihent Sirius többi holmijával együtt a pince legeldugottabb zugában. Bár, Elliotnak nem szóltam arról, hogy valójában még házas asszony vagyok törvényileg, s arról sem, mit érzek Black iránt. Igyekeztem elengedni.

Elliot hamar az életünk részévé vált, bár először inkább távol akartam tartani a rémálmaim miatt, melyben Liz megkérdezi a férfit, hogy ő-e az apja. Ugyan ez soha nem történt meg, de mindig is rettegtem tőle. Először csak egy randira akartam elmenni Mr. Jóképűvel, hogy kicsit kimozduljak, újra megérezzem a szabadságot, jókedvet, de végül lett belőle egy második, majd egy harmadik, és egy tizedik is. Később az akkor már hat, illetve kilenc éves gyermekem tárt karokkal fogadták a férfit, mikor odaköltözött hozzánk.

Boldog voltam. Nem volt olyan perzselő és szenvedélyes, mint Blackkel anno, de jobb volt, mintha nem lenne. Szerettük egymást, tartottuk az évfordulókat, összevitáztunk apróságokon, együtt boroztunk éjjelente az ágyban, miközben beszélgettünk, de a hat év alatt soha nem éreztem magam olyan felszabadultan teljesnek, mint férjem oldalán.

Az idő múlásának gyorsasága csak akkor tűnt fel, mikor Nate megkapta a roxforti levelét, s elutazott. Liz ugyan még ott volt, mégis sokkal csendesebb lett a ház.

Nathanielt a Süveg a Hollóhátba osztotta, aminek volt értelme, tekintve, hogy mennyire értelmes volt már a kezdetektől fogva, s miután megtanult olvasni, szinte könyörgött, hogy vigyem el egy mugli könyvtárba is. Harmadik évének végén járt, mikor Liz tíz éves volt, én pedig kidobtam Elliotot, miután megkérte a kezem. Vagyis meg akarta kérni a kezem, aminek hatására pánikrohamot kaptam, másnap pedig arra kelt, hogy összecsomagoltam az összes cuccát, s bőröndjei az előszobában várták. Mikor rákérdezett a dolog miértjére, össze-vissza kiabáltam mindenfélét, aminek értelme sem volt, majd egy könnyed legyintéssel levegőbe emelkedtek a csomagok és elindultak kifelé az ajtón.

- Becky - esett be szó szerint egyik reggel az ajtómon Remus, ujjai görcsösen szorítottak egy példányt a Reggeli Prófétából. 1993. nyara volt, a gyerekek még nem keltek fel, én egy szál köntösben, egy bögre teával ültem a kanapén, s gondolataimban mélyedtem. Életemben először, harminchárom évesen éreztem azt, hogy le tudom zárni a múltat, s végre egyedül is képes voltam a boldogságra. - Ezt látnod kell!

Utoljára akkor láttam ilyennek bátyámat, mikor megtudtuk, hogy az azóta felszívódott Voldemort Potterékre vadászik.

- Mi a baj?

Teámat letettem az asztalra, s kikaptam a felém siető Remus görcsös ujjai közül az újságot. Ő volt a címlapon.

Sirius Black megszökött az Azkabanból.