Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

22. Fejezet: Hazatérés

Sziasztok! Meg is jöttem az új fejezettel, de mielőtt belevágnánk, hadd kérdezzem meg: az előző fejezetnél hogyhogy kiapadt a komment-folyó? Mi történt, nem tetszett a rész?

Válaszokat és kommenteket előre is köszönöm.

Love ya :*

(Sirius)

Békés. Tökéletesen békés volt az életünk. Olyan volt, mintha egy teljesen másik világban élnénk, mint ezelőtt. A nap hét ágra sütött, perzselte a bőrömet, fényességre ébredtem, karjaimban az imádott nő. Kicsit féltem, ha egyszer lefekszünk, olyan érzésem lesz, hogy megkaptam őt, és felfigyelek majd másra, de nem így történt, s ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltött el, na meg boldogsággal persze. Nap napot követett, s én már azt hittem: ennél nem szerethetem jobban.

1978. augusztus 6-át írtunk, mikor eljött az első éjjel, amitől tartottam. Telihold.

- Ez az egy volt, ami nem hiányzott, mikor nem tudtam használni a mágiámat - szólt idegesen Becka, mikor már kezdett lemenni a nap.

Eddig a pillanatig teljesen megfeledkeztem a ki nem fejlődő vérfarkas-átokról, mely Beckát sújtotta - el is szégyelltem magam feledékenységem miatt egy ilyen komoly dologgal kapcsolatban.

Az az éjjel borzalmas volt. Becka teljesen bezárkózott, mint ablak és ajtó rését eltakarta törülközővel, kulcsra zárta a bejárati ajtót, s ezután egész éjjel szinte világító szemekkel, izzadtságtól csillogó bőrrel rohangált fel s alá, miközben azt skandálta, mennyire égnek az ízületei és úgy érzi, mintha fogai kétszer akkorára nőnének.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy szenvedett és én nem tudtam tenni ellene semmit, csak követni őt, karjaimba zárni, mikor zokogott a fájdalom miatt, és igyekeztem nem elsírni magam, miközben azt mondogattam neki, hogy minden rendben lesz, és hordtam neki a hideg vizet, meg a jeget forró testére.

Október volt már, mikor még több telihold, rengeteg boldog és szerelmes pillanat után egyik reggel kicsúszott számon a kérdés anélkül, hogy rendesen átgondoltam volna. Az ágyban feküdtünk, átkaroltam, s éppen az aznapi terveket ecsetelte Becka nagy lelkesedéssel, de valahogy nem jutott el agyamig a mondandója.

- Nem megyünk haza? - hallottam meg a saját hangomat.

- Hogy micsoda? - kapta felém a fejét hirtelen, döbbenten, s kicsit hátrább húzódott, hogy arcomba nézhessen rendesen.

- Nem is tudom... Arra gondoltam, hazamehetnénk már. Úgy értem, elmondhatatlanul jó itt veled, tényleg, el sem tudod képzelni, de... Otthon vannak a barát barátaink, és neked is jót tenne, ha kibékülnél Remusszal, biztos hiányzol neki - Igazából én sem tudtam, honnan jöttek ezek a gondolatok, de eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy mennyire hiányoznak a többiek. Olaszországban összebarátkoztunk itt élő angolokkal, vagy angolul beszélő olaszokkal, de nekem ők nem voltak elegek. Hiányoztak a Tekergők.

- De... Sirius - Láttam rajta, mennyire sokkolódott kérdésem hallatán. - Remus megütött téged, James és Peter pedig nyilvánvalóan őmellé álltak, mert nem nagyon kerestek minket...

- James írt párszor - böktem ki. - Bocs, hogy nem mondtam, nem titok, egyszerűen csak...

- Jó-jó, megértem, nem az én barátom James vagy Peter - vont vállat. - Meg aztán Lyndy is írt.

- Tényleg? Mit? - lepődtem meg. Oké, én sem meséltem neki Ágas leveléről, de kicsit rosszul esett, hogy nem mondta el, Lyndy írt neki. Ok nélkül éreztem ezt a rosszat, de mégis ott volt.

- Áh, csak annyit, hogy ne haragudjak Remusra, meg ő nem akart megbántani, és menjek haza megbeszélni, meg mesélt egy-két dolgot, hogy mik történnek otthon, semmi extra. - Nem válaszoltam, mert ismertem már az arckifejezést, amit magára öltött: elgondolkozott. - Tényleg haza akarsz menni?

Végül még aznap összecsomagoltunk és visszaadtuk Marionak a kulcsokat. Be kellett vallanom magamnak: olyan izgatott voltam a hazatérés miatt, mintha éppen a Földet akarnánk körbeutazni. Olyan régen láttam már Jamest, Remust és Petert, hogy nem tudtam nem vigyorogva várni a hoppanálást.

Ahogy vártam, a Lupin-ház melletti falu egy kis utcájába érkeztünk.

- Nem tudtam, hova kéne mennünk - vont vállat Becka.

Bármennyire is élveztem a bikinis barátnőm látványát, a meleget, a fagylaltot, a szabadságot, üdítően hatott rám Nagy-Britannia borús égboltja, az esernyők tengere.A szitáló esőben álltunk és vártunk, bár azt szerintem egyikünk sem tudta, mire várunk. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amire hamarabb is gondolhattam volna. Visszatértünk az otthonunkba, s bár a Roxfort kapui többé nem álltak nyitva előttünk, nekem volt egy tervem, hogyan legyen fedél a fejem fölött, így folytathattam ott, ahol abbahagytam júniusban, mikor elhagytam az országot Beckával.

- Költözzünk össze - Ez volt ma a második mondat, ami meggondolatlanul kicsúszott a számon. - Elvégre lényegében eddig is együtt laktunk...

- De mégis hova mehetnénk? - húzta el a száját lemondóan. - Elvégre nem lakhatunk anyámékkal, felnőttek vagyunk... - tekintett fel a domb irányába, ahol mozdulatlanul ázott régi fája és a két hinta.

- Van egy házam - vigyorodtam el.

Évek óta tudtam, hogy egy nap végleg ott fogom hagyni a Black kúriát, és előre gyűjtögettem erre a napra, míg végül, nem olyan régen összejött annyi pénz, hogy megvegyek egy kisebb házat. Ha másért nem, a pénzért érdemes volt elviselni az őrült családomat ennyi nyáron át.

A ház nem messze állt Godric's Hollowtól, amiről jól tudtam, hogy James és Evans lakhelye már egy ideje, hiszen még május körül szóba került, ha összeköltöznek, ezt a helyet választják majd. Kettejük kapcsolata gyorsan komolyra fordult, ami mindenkit meglepett és senki nem értette, miért és hogyan, de most, hogy Beckával így éldegélünk, megértettem mindent. Hogy nem számít semmi, csak az a mérhetetlen szerelem és szeretet, mely mellünkben gyűlik össze, s robbanásra vár.

Új lakásunk egy két emeletes, de kicsi házacska volt apró hátsókerttel. Soha nem vágytam nagyra, elég volt az, hogy nem kell otthon laknom, s most így Beckával csak teljessé vált a hely. A zár nehezen kattant, a kapu nyikorgott, s rengeteg idő kellett ahhoz, hogy lakhatóvá varázsoljuk a helyet, de a miénk volt.

- Összeköltözünk? - kérdezte hitetlenkedve Becka az előszoba poros szőnyegén állva.

- Igen - karoltam át, s elöntött a melegség.

- Akkor majd szóljunk a többieknek, mikor lesz házavató buli - mosolygott fel rám, s éreztem, megbékélt a múlttal, hogy Remus mit tett, mit mondott. Hiányzott neki.

- Igen.

Éreztem, ez valami újnak lesz a kezdete. Felnőttünk.