Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

14. fejezet: A kezdet vége

(Sirius)

A nyár vége vészesen közeledett, alig volt hátra két hét, és az én szívem belefájdult abba a gondolatba, hogy itt kell hagynom Beckát. Igen, már határozottan Becka, és nem Rebecca.

A napokban Dumbledore többször is meglátogatta a Lupin-lakot, hogy figyelje, vizsgálja Beckát, s innen tudtuk meg, hogy pontosan mi is történt vele. Átalakult. Érzékszervei élesebbek lettek, személyisége érzelmesebb, mintha egy érzelmi hullámvasútra ült volna fel, csak nem tudta senki, ő maga sem, mikor jön a lejtő. Az igazgató nem tudta volna megmondani biztosan, de ő azon a véleményen volt, hogy mivel Becka alapjáraton is más lett, teliholdkor már nem fog átváltozni, de nem tudhattuk biztosra. Ettől is rettegtem, nem leszek már itt a következő teliholdkor.

Nem mintha olyan sokat segíthetnék neki...

És hogy mi lett abból a csókból? Több, és több, és még több. Titok, hazugságok, rejtett pillantások, futtában lopott csókok, érintések az asztal alatt ebéd közben, hosszas éjjeli kimaradások a hintánál. Nem gondolkoztunk, nem beszéltük meg, mit is jelent ez az egész, mit jelentünk mi egymásnak, csak élveztük a pillanatot, mely ezek szerint kölcsönös élvezettel járt.

A csóknál nem jutottunk tovább, és én lepődtem meg a legjobban, de nem is akartam. Persze, ha úgy alakulna, nem utasítanám vissza, és minden eddiginél jobban élvezném valószínűleg, de nem akartam bepróbálkozni. Úgy éreztem, ami köztünk van - legyen az akármi is - többről szól a testiségnél, meggyőződésem volt, hogy társra találtam, valaki, aki nem ítélkezik, nem kérdőjelez meg, megért, velem érez. Úgy lélegeztem fel, mintha eddig nem kaptam volna levegőt.

Minden egyes alkalommal, mikor a fiúkkal voltam, s Remus hozzám szólt, a szívbaj kerülgetett, hogy most fog megfojtani, amiért a húgához nyúltam. Számtalan alkalommal akartam elmondani neki, hogy tetszik nekem a lány, hogy érdeklődöm iránta, akartam, hogy tudjon róla és ne legyen ez probléma neki, de akárhányszor szántam el magam, minden alkalommal a kimondandó szavak helyett a koporsóméreteim jutottak eszembe.

Jó, ennyire nem volt drasztikus, de a sok edzés, kviddics, izomépítés ellenére, féltem Remustól, ha erről volt szó.

- Mi lesz, ha visszamentek a Roxfortba? - szólalt még egyik este Becka, mikor a hintákon ültünk, ő a csillagokat, én pedig őt néztem. Váratlanul ért a kérdés, nem tudtam felkészülni rá, így feleletet sem tudtam adni. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy ezt én is szeretném tudni, de ezt nem mondhattam. Mikor nem szólaltam meg, karamellszín szemeit az égboltról rám emelte.

- Fogalmam sincs - húztam el a számat. - Muszáj visszamennem...

- Tudom - vágott a szavamba. - De... Nem felejtesz majd el, ugye?

- Hogy gondolhatsz ilyet...? - szinte dühös lettem, sértőnek gondoltam, hogy azt feltételezi, valaha is el tudnám felejteni. Haragom azonnal elillant, mikor emlékeztettem magam, hogy nemrég még azt a csajt is képes voltam elfelejteni, akit az iskolában szedtem össze.

- Én csak... - sütötte le a szemét. - Nem tudom, mi ez, és tudom, hogy sok gyönyörű lány van ott, te ott leszel, én meg itt, és...

- Ide figyelj - pattantam fel mellőle, s elé térdeltem, kezeimet meztelen térdére tettem, próbáltam elkapni tekintetét. - Soha ne gondold azt, hogy elfelejtelek. Te egy különleges lány vagy, megváltoztam miattad, miattad lettem jobb ember. És az, hogy hány kilométer van köztünk, nem számít. Ott vannak a roxmortsi kirándulások és a szünetek. És ígérem, rendszeresen küldök baglyot neked, rendben?

- Azt mondod... Együtt leszünk így is... vagy mi? - nevetett zavarában. - Azt se tudom, most együtt vagyunk-e, vagy mi ez, és...

- Szerintem igen. Én szeretném. Mert nagyon kedvellek, és szeretnék mindent tudni rólad - magamat is megleptem a vallomással. Nem a vallással volt baj, hiszen számtalanszor mondtam már ilyeneket lányoknak, hanem az volt a megdöbbentő, hogy ez kivételesen őszinte volt. Tényleg mindent akartam tudni, ismerni a személyiségét, a lelkét, a testét, azt akartam, hogy enyém legyen.

Hirtelen nagy széllökés adott szárnyat a már lehullott leveleknek, Becka piszkosszőke haja meglebbent, s az egész olyan volt, mintha velünk együtt a természet is felsóhajtott volna, mintha velünk érezne.

Beszéltünk, mégis úgy éltünk az elkövetkezendő két hétben, mintha idegenek lennénk egymásnak. A titkaink elfedtek minket, kapcsolatunkat pedig beárnyékolta a tudat, hogy mindjárt elválnak útjaink. Nem voltam kész rá...

Pedig egyszer eljött az a keddi nap, mikor mindannyian ellátogattunk az Abszol útra, majd a vasárnap, mikor Mr. és Mrs. Lupin társaságában Becka is a búcsúzók közül integetett nekünk. Aznap reggel belopóztam a szobájába, s egymás mellett fekve, a könnyeivel áztatott búcsúcsókokat váltottunk. Hosszú ideig az utolsókat.

Nehéz volt, a szívem szakadt meg, de arra gondoltam, mennyivel rosszabb lehet neki, akit eddig elzárva tartottak, nem találkozott senkivel, s most, mikor új barátokat szerzett, megismerkedett a csókkal, valakivel, aki tetszik neki, elveszi a sors azt, amit adott. Nekem ott lesznek a barátaim, az egész kastély, az órák, a kviddics, a csínytevések, de ő... Ő ismét magára marad, teljesen egyedül lesz.