Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

- Epilógus -

Sziasztok! Íme, meghoztam az epilógust, amely egy végső befejezést ad a történetnek. A fent látható videót ugyan csak úgy találtam YouTube-on, (a filmet, amiből van, még nem is láttam akkor xD) így eldöntöttem: a videóban pár meg nem írt jelenetet láthattok Becka és Sirius életéből.

Az epilógus után még fogok hozni egy-két bejegyzést, de azok már nem fejezetek lesznek. Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok.

Jók legyetek.

Love ya :*

(Rebecca)

Ahogy kinyitottam a szememet, először nem láttam semmit, csak hatalmas fehérséget, végeláthatatlan Semmi terült el előttem, s bár Siriusszal zuhantam át, ő sem volt sehol.

Meghaltam?

Felálltam, s bár alattam sem volt semmi, ahogy körülöttem sem, mégis úgy éreztem, hogy szilárd talajon állok. Ahhoz képest, hogy egy pillanattal ezelőtt még egy csatatéren fedeztem férjemet, nem éreztem magam se fáradtnak, se összezavarodottnak. Éreztem és tudtam: jó helyen vagyok.

Egy tükör jelent meg hirtelen tőlem nem messze, s benne önmagamat láttam. Egy sokkal fiatalabb énemet.

Ismét tinédzser bőrben voltam, hajam fenekemig ért, apró hullámok díszítették, bőröm hófehér, szemem rég nem látott karamell barnán csillogott, mint mikor rásüt a nap. Egy térdem fölé érő, fehér, nyári ruhát viseltem csupán, semmi mást, akárcsak azon a napon, mikor Siriusszal először találkoztunk. Ajkamon piroslott a mosoly, kivillantak fehér fogaim.

Igen, határozottan meghalhattam, mert ez képtelenség, hogy a valóság legyen. Kezemet lassan felemelve érintettem meg a tükör-énemet, az viszont hirtelen kinyúlt a síkjából, rákulcsolt a csuklómra, s átrántott. Azt hittem, szívem kiugrik a helyéről, de mikor már körbe mertem nézni, csodálkozva jöttem rá, hogy egy faluszerű városban lehetek.

A házak szép sorjában álltak egymás mellett, mind kerítéses, kertvárosi háznak tűnt. Az ég ugyanolyan kék volt, mint bármikor máskor, az emberek úgy mosolyogtak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s a Nap is olyan melegen sütött, mintha nem lenne jobb dolga egy forró, nyári napon.

- Már vártalak - hallottam meg hirtelen magam mögül egy ismerős férfihangot, s nem mertem hinni a fülemnek.

Hatalmas vigyorral az arcomon fordultam meg, s találtam szembe magamat a fiatal Siriusszal. Vonásai egyáltalán nem voltak megviseltek, szürke szemei sarkában apró nevetőráncok húzódtak, arcán az a régi, vonzó borosta, s egy hatalmas vigyor, melyet csak nekem tartogat. Nem lehetett idősebb tizennyolc évnél.

- De... Mármint szia - nevettem fel. - Én... Mi most... Mi történik? - dadogtam értetlenül.

- Meghaltunk. Ahogy átestünk a boltív alatt, meghaltunk - bólintott komoran. - Nemrég érkeztem, pár perccel előtted...

- De a gyerekek...? - vágtam közbe, s riadtam meg, ahogy eszembe jutott az ott hagyott Nate és Liz.

- Ott van Remus és Lyndy, vigyáznak rájuk, hidd el - mosolygott, s ez a mosoly engem is meggyőzött. - Na, gyere ide, te lány - vigyorodott el, majd hirtelen a derekamnál fogva magához rántott egy rég nem érzett fiatal, forró, gondtalan csókra.

Teljesen belevesztem, ahogy visszamehettünk a gondtalan, boldog, önfeledt időbe, mikor még úgy csókolt, hogy nem féltem tőle, hogy ez lesz az utolsó, s nem kellett bujkálni, egyszerűen csak élveztem minden egyes pillanatát, szájának mozdulatát, kezének érintését.

- Jól van, Black, fel ne fald, hagyj belőle nekem is - zökkentett ki bennünket egy rég nem hallott hang.

Elszakadva, döbbenten néztem Sirius mögé. Lily állt ott teljes valójában.

- Álmodom? - kacagtam fel könnyáztatta szemmel, s Lily karjaiba vetettem magam.

A smaragdzöld szemeik csillogása, az élénk vörös fürtök, a hatalmas mosoly, kedvenc topja, és farmer rövidnadrágja azzal az aranyos, fekete balerinacipővel, mind valódi volt. Ahogy valódi volt a mellette feszítő James is a megszokott szemüvegével, lazán hordott ingével és fekete, kócos hajával.

Valóságos volt minden: a barátok, a fiatalság, a szeretet, a falu stílusú világ, ahol sorra találkoztam össze az újságban látott halottakkal, kik most önfeledten mosolyogtak, beszélgettek, s intettek az ismerősöknek. Még anyával és apával is találkoztam, akik Sirius bebörtönzése után haltak meg nemsokkal, de anya biztosított róla, hogy mindvégig gondosan figyelt, és büszke rám, amiért ilyen szép életet sikerült felépítenem a háború és a temérdek rossz ellenére.

Lilyék megmutattak mindent, a házunkat, a környéket, a parkot, s egy tavat, melyben láthatjuk a túloldalon lévő, élő szeretteinket.

Eleinte sok időt töltöttem Nate és Liz bámulásával a vízben, s mindig így köszöntem el tőlük.

- Várok rátok - mosolyogtam, majd Siriust kézen fogva ott hagytam a vizet.

--------------

Rebecca Joanne Black (née. Lupin)
1960. március 10. - 1996. június 18.
Csodálatos feleség, anya, testvér és barát. Odaát újra találkozunk majd.