Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

30. Fejezet: A teljes egész

Sziasztok! Meg is érkeztem az utolsó fejezettel, ezen kívül még lesz egy gyors epilógus, de azután vége. Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a csodálatos úton, megismertünk és végigkövethettünk több életet is, és köszönöm, hogy ennyire szerettétek Beckáékat.

Jó olvasást.

Love ya :*

(Rebecca)

Végül megkíméltük Peter életét, s sikeresen felvittük a kastélyba, ahol be tudtuk mutatni Dumbledore professzornak, majd a Mágiaügyi Miniszternek, aki Verita-szérum hatása alatt történő tárgyalást rendelt el neki. Ott helyben kiszedtek belőle annyi információt, hogy Sirius azonnali bocsánatkérést és szabad lábra helyezést kaphatott. Belegondolni sem mertem, mi történt volna, ha teliholdkor történik mindez, mert akkor csak Sirius maradt volna egy vérfarkassal szemben, rám figyelt volna, és még Pettigrew is nagyobb eséllyel szökött volna meg.

- Sirius - álltam elé, miközben még ott ült a gyengélkedő egyik ágyának szélén. - Mondanom kell valamit.

- Oké... - láttam rajta, hogy mindenre felkészült, a legrosszabbra is, hogy már nem szeretem, vagy mással vagyok.

- Miután elvittek az aurorok, Remushoz és Lyndyhez költöztem, és két hétre rá megtudtam, hogy...

- Anya! - szakított félbe Nate, aki az ajtóban állt Liz kezét szorongatva. Azonnal felpattantam, és elébük siettem, de láttam szemem sarkából, hogy ugyan Sirius lába földbe gyökerezett, de ő is felugrott, felismerte Nate-et anélkül is, hogy anyának szólított volna. - Igaz...? Igaz, hogy ártatlan?

- Igen, kisfiam - gördült le arcomon egy könnycsepp, ahogy megsimogattam arcát.

- Itt van apu? - szólalt meg csendes, nyafka hangon Liz, s láttam rajta, hogy egész lénye fél ettől a találkozástól, de a vagány énje szívesebben kukkantana mögém, hogy láthassa a férfit.

- Igen, macikám, itt van apu, de figyeljetek. Az elmúlt tizenkét évben börtönben volt, és nagyon megviselt. Nem akartam, hogy találkozzatok vele, ameddig nem hozza rendbe magát...

- Nem baj, látni akarom! - kerekedett felül a vagány én Elizabeth-ben.

- Rendben - egyeztem bele, s félreállva megmutattam a néhány ággyal arrébb szobrozó alakot.

Haja és szakálla hosszú, csimbókokban lógott rajta, koszos, szürke rabruha volt rajta, de tudtam, ha levenné, szinte láthatnánk a bordáit. Egyedül szürke szeme csillogott olyan élettelin, mint azelőtt.

Nathaniel megtorpant egy pillanatra, nem bírt moccanni, de a kis Liz lába azonnal meglódult, és szélsebesen szelte át a távolságot, majd hangosan zokogva ölelte meg a férfit, aki döbbenten állt ott, s fogta a számára ismeretlen kislány vállát. Átkarolva Nate-et, közelebb léptünk mi is.

- Sirius, miután elvittek téged, Remusékhoz költöztünk Nate-tel - folytattam a gondolatmenetet, miközben fiúnkra mutattam. - Két héttel később rájöttem, hogy újra terhes vagyok. Hadd mutassam be a kislányodat, aki egész életében rád várt, és minden hírtől függetlenül büszkén viselte a nevedet...

- Na, de anyaaaa - motyogta Sirius koszos ruhájába bújtatva arcát a kis tizenegy éves.

- Ő Elizabeth Adara Black.

- Merlinre - suttogta elérzékenyülten a férfi, s magához szorította a kislányt. - És Nate...

- Apu... - szólt, mint akkor régen, mikor az apja után sírt, de akkor hiába, most viszont volt ki fogadja az ölelését.

Mivel a tanév még nem ért véget, a gyerekeknek és Remusnak maradnia kellett, de mi Siriusszal elhagytuk a birtokot, hogy férjem irányításával beköltözzünk a Grimmauld tér 12-be, mely azelőtt a Black-ek kúriája volt, azután pedig megannyi boszorkánynak, varázslónak, s a Dumbledore alapította Főnix Rendjének is menedéket nyújtott a Voldemorttal folytatott háború során.

Mire Sirius visszanyerte régi önmagát, hetek teltek el, és a gyerekek is hazajöttek, de annyit tehettem érte, hogy haját lenyírtam a régi, vállig érő stílusra, s megborotválkozott, valamint áthoztuk a tanév alatt üresen álló házamból a cuccomat, valamint az ő ruháit.

Megannyi szenvedés és borzalom után végre ott lehettünk mindannyian egy óriási házban, egy mogorva, de hűséges házimanóval, megannyi emelettel, majd egy idő után számtalan vendéggel. Gyakori látogatónk volt Lyndy és Remus, valamint Dumbledore, McGalagony, a Weasleyk, és persze Harry is, aki bár könyörgött, hadd lakhasson velünk, a védőbűbáj miatt ki kellett bírnia mugli rokonait, de azok "örömére" mi gyakran látogattuk, s kértük el egy-egy program erejéig. Ahogy annak lennie kellett volna, ha anno magunkhoz vehetjük Harryt, mintha csak a történelem ismételné önmagát, a Potter fiú, és a Black gyerekek életre szóló barátságot kötöttek.

Boldog voltam. Elmondhatatlanul boldog voltam, teljes. Végre minden úgy volt, ahogy annak lennie kellett. Legalábbis a házunkban, a családunkban. 

A varázsvilágban csak ekkor vette kezdetét a háború, mely során Voldemort mindent megtett annak érdekében, hogy Harryt kicsalogassa a biztonságot rejtő Privet Drive házból, a Roxfortból, s minden szerető, s féltő tekintet alól.

Így történt az is, hogy odakerültünk aznap este a Mágiaügyi Minisztérium Misztériumügyi Főosztályára, s szembenéztünk megannyi fekete csuklyás halálfalóval, akik Lucius Malfoy vezetésével egy Harry birtokába került jóslatra ácsingóztak, s talán még esélyük is lett volna, ha a Rend nem bukkan fel velük együtt mi is Siriusszal.

Mivel egyedül én nem rendelkeztem varázspálcával, s megszámlálhatatlan párbaj zajlott éppen egymással párhuzamosan, idegen helyzetbe kerültem, nem tudtam, mire figyeljek. Így maradt a jól bevált módszer: Siriust követtem, s kerestem tekintetemmel, mikor elvesztettem egy pillanatra. Éppen akkor kerültem mögé, s kezdtem hátulról fedezni, mikor unokatestvérével, Bellatrix Blackkel párbajozott. Miközben hatalmas szélvihart kavartam a teremben megzavarva ezzel mindenkit, aki nem volt tisztában képességeimmel - vagyis a halálfalókat -, Sirius egy szökkenéssel kitért Bellatrix egy piros fénycsóvája előle, majd hangosan felnevetett.

- Ejnye, tudsz te ennél jobbat is! - kiáltott férjem gúnyosan, s hangját az általam kavart szél vitte, így betöltötte az egész termet.

Teljesen Sirius mögé kerültem, mikor éppen csak sikerült elmozdulnia egy átok elől, de így elvesztette az egyensúlyát, s engem meglökve mindketten zuhanni kezdtünk a függönyszerű boltív felé. Szinte lelassult az idő, lassítva láttam, ahogy a fekete-áttetsző függöny közeledik felém.

Automatikusan tettem ki védekezően a kezemet, de mintha varázserőm elveszett volna, nem tehettem semmit: mindketten átzuhantunk, miközben egyre halkabban jutottak el hozzánk szeretteink kiáltásai.

- Sirius! - üvöltött Harry. - Sirius! Menjetek értük, mentsétek meg őket, hozzátok vissza!

- Rebecca! - visszhangzott Remus hangja is, majd a semmibe veszett.

Aztán csend. Síri csend.