Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

2. fejezet: Az idegenek

Sziasztok! Íme a második fejezet, jó olvasást, a véleményeket várom kommentben :)

(Rebecca)

Szokás szerint a házunktól körülbelül húsz-huszonöt méterre álló nagy lombú tölgy egyik vastag ágáról lógattam le lovaglóülésben a lábamat, és egy mugli könyvet olvastam. Szerettem mugli írótól és költőtől, kik mit sem sejtettek a varázsvilág létezéséről, a mágiáról, mégis úgy írtak, olyan képzelőerejük volt, mintha ők is egy csoda részesei volnának. Tolsztoj, Victor Hugo, Edgar Allan Poe, és még sorolhatnám. Edgar Allan Poe Holló és Lee Annácska című művei a kedvenc verseim, nincs azoknál szebb leírású és üzenetű költemény, s már annyiszor olvastam, hogy fejből tudtam mindkettőt.

Ha lehetett volna, egész nap csak a fán ülve olvasgattam volna és zenét hallgattam volna. D persze ezek mellett voltak kötelezettségeim is, például anyunak segítettem bevásárolni, főzni és takarítani mugli módra, illetve minden hétvégén találkoztam legalább egy napot Dumbledore professzorral is, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatójával is. Dumbledore többször volt, hogy lemondta a kis találkáinkat, elvégre az iskolában is volt elég dolga, erre még engem is patronálnia kellett.

Új regényem olvasásából és gondolataimból hangos nevetés és beszélgetés zaja szakított ki. Dombról lenézve, amin a fám állt, láttam, hogy két korombeli srác szalad felfelé, versenyeztek azt hiszem. Az egyik egy szemüveges, fekete kócos hajú volt, a másik pedig egy sötétbarna, hullámos, vállig érő hajjal rendelkező fiú, közös bennük csak annyi volt, hogy mindketten magasak és helyesek voltak, és egyenesen felém tartottak.

- Nyertem! - kiáltott fel nevetve a hosszabb hajú, majd nevetve-lihegve hanyatt feküdt a fűben, és felfelé bámult. Lábaimat felrántottam, s összehúztam magam, nehogy észrevegyen, de nem is fenyegetett ez a veszély, ugyanis a következő pillanatban megérkezett a kócos is, majd a bátyám, csakhogy ő a másik irányból, a háztól sietett elébük.

Mivel a egyesével összeölelkeztek és beceneveket aggattak a másikra, rájöttem, hogy a két betolakodó bizonyára Sirius Black és James Potter lesz, akikről nyaranként, meg a levelekben annyit hallottam, csak azt nem tudom, melyik-melyik. Mivel azonban Remus egy pillantást sem vetett felém - vagy legalábbis ahol tudta, hogy ott ülök és figyelek -, sőt még a fára sem nézett föl, így én sem nyikkantam meg vagy ugrottam le üdvözölni a fiúkat, csak gubbasztottam ott tovább, és vártam, hogy elmenjenek. A három jó barát, miután vállon veregették egymást, elindultak nevetve-sztorizva a házunk felé, én pedig újra Anne C. Voorhoeve írónő sorait kezdtem olvasni a Liverpool Street című könyvben a zsidókról, nácikról, és az 1940-es évekről.

Próbáltam nem magamra venni, hogy végre érkeznek hozzánk vendégek, akiket nem ismertem eddig, a testvérem legjobb haverjai, Remus pedig rám se hederít. Nem azt vártam, hogy bevonjon a társaságukba, hiszen ők fiúk, legjobb haverok, én meg csak az otthoni, eltitkolt tesó vagyok. Egyszerűen csak egy bemutatásban reménykedtem. De, ha játsszuk inkább a láthatatlant, akkor csináljuk így!

Mielőtt Remus megkaptam a roxforti levelét, mindig együtt voltunk és mindent elmondtunk egymásnak, elválaszthatatlanok voltuk, és miután hónapok és kilométerek álltak közénk, leveleztünk, mindent megírt nekem. Így én sokat tudok Jamesről és Siriusról is, viszont ők nem hallottak rólam - még. Ezt a javamra fordíthatom. Igen, Rebecca lesz a féltékeny, gonosz ikerhúg.

Dühösen becsaptam a Liverpool Streetet, s egyik lábamat átvetve a másik mellé, lendületet vettem és leugrottam a fáról. Meztelen talpam keményen csapódott a puha fűre, fehér, nyári ruhámat megigazítottam, s a házunk felé siettem. Rebecca Joanne Lupin színre lép!

Ahogy közeledtem a többiek felé, szívem egyre hevesebben vert, az adrenalinszintem megugrott, s egy pillanatra meg is torpantam az ajtó előtt, kezem megállt pár centivel a kilincs felett, s vártam. Hogy mire? Magam sem tudom. De végül vettem egy nagy levegőt, s benyitottam.

Ahogy megjelentem, bent három ember fagyott meg: a két vendég, és a bátyám. Mindhárman a konyhaasztalnál ültek, és... Nos, hogy mit csináltak, arról fogalmam sincs, de anyám elkezdte az ebédet főzni, ott kavargott a nagy fazékban a levesalap, régi muglimódra, hiszen nálam csak anyánk volt muglibb.

- Sziasztok - szóltam tettetett vidámsággal és egy óriási művigyorral a fejemen. Miután nem szólt senki semmit a fiúk közül, csupán annyi történt, hogy James és Sirius próbálták leplezni azt, hogy köztem és Remus között kapkodják pillantásukat, hogy még kíváncsibbá tegyem a srácokat, elindultam testvérem felé. Jól begyakorolt, lágy csípőmozgással, úgy lépdelve, mintha csak lebegnék, odaszökelltem Remushoz, letettem az asztalra a könyvemet, s átöleltem hátulról a támaszkodó fiút, nyomva egy puszit az arcára.

- Szia, Becky - mormogta ikertestvérem kellemetlenül, s szinte láttam magam előtt, ahogy lehunyja a szemét, mint amikor nyolc évesek voltunk, s az derült ki, hogy titokban le szoktunk lógni a faluba. - Srácok, ez itt Rebecca - ekkor elengedtem őt, s mellé álltam, arcomon még mindig nagy mosoly díszelgett. - Becky - csak ő nevezhetett így. - Ők itt a barátaim. Sirius - mutatott a hosszabb, hullámos hajúra, majd a másikra. - és James.

Végül nem feleltem semmit, csak jobb megnéztem izmos, mogyoróbarna és szürke szemű vendégeinket, intettem, s odaszökelltem anyuhoz. Éreztem magamon a tekinteteket, s el tudtam képzelni, Remus milyen rosszul érezheti magát, hiszen közös megállapodás volt, hogy amíg nem biztonságos a mágiám, nem jöhet ide idegen, most mégis itt vannak.

- Odaadnád a sót, drágám? - szólalt meg végre anyu is, kezével a pult végén lévő, nagy sótartó felé intett.

- Ühüm - dünnyögtem, s ugrottam is. Inkább nem kockáztattam meg a lebegtetést, mert a végén még só-eső lenne a konyhában. Meg aztán, így sokkal murisabb húzni a fiúk agyát, hogy vajon miért lehettem én a titok.