Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

6) A különleges idegen

Két nap telt el a bál óta. Azóta a rettenetes bál óta, ahol eljegyeztek. Pontosabban hozzá kényszerítettek valakihez és másra sem tudok szinte gondolni, csak arra a különleges ismeretlen férfira, Loganre. Úgy érzem, hogy ő más, mint a többiek Lamiaban. Meg se lepett, hogy még nem láttam, hiszen szinte nem is tehetem ki a lábamat és amúgy is... arra a szempárra emlékeznék. Vajon melyik nemesi családhoz tartozik, hogy ott lehetett? Elvégre az ilyen eseményeken nem lehetett ott bárki, csakis a nemes családok, dinasztiák.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – zökkent ki Bastien a gondolkodásomból. Számonkérően nézett rám, szemöldökét felhúzta válaszra várva. Apró undor ült ki az arcomra és elnézést kértem, igyekeztem tisztelettudó lenni.
- Nem baj, majd mellettem megtanulod a rendet. – mondta határozottan és evett egy falatot. Épp a hátsó kertben ebédeltünk, a vár mögött. Meleg, tavaszi nap volt, báránysültet ettünk és bár ez a kedvencem, nem volt étvágyam. Csak piszkáltam az ételt a gyönyörű étkészlettel. Lehet, hogy a kényszerházasság gondolatától, vagy magától Bastientől.
- Finnyás egy hercegnő vagy te. – nevetett Bastien, ahogy nézte, hogy csak piszkálom a húst. Lekezelő volt, szeméből sütött a felsőbbrendűségi érzés, amit utáltam és nem csak benne, de mindenkiben. Bár hercegnőnek neveltek, megtanultam a rendet, sose éreztem azt, hogy emiatt több lennék mint bárki más az országban.
- Tudd meg, a bárány a kedvencem! – jegyeztem meg neki. Mi tagadás, engem sem kellett sose félteni, látszott is, hogy a szüleim gyereke vagyok, elvégre mind a ketten elég temperamentumosak voltak mindig.
- Akkor meg egyél rendesen, az ég szerelmére! A feleségemként gyermeket kell majd szülnöd, aki ráadásul trónörökös lesz, nem lehet gyenge csak azért, mert te nem vagy hajlandó enni jó dolgodban. – emelte fel a hangját és ivott a borból egy nagy kortyot. A pohár szélén lecsöppenő csepp a mellkasára esett, és vérvörösen csurgott végig az inge utolsó gombjáig. Ámulattal néztem a cseppet legördülni, majd a fekete inge magába szívta a jó évjáratú vörösbort.
- Lejjebb is gombolhatom, ha ennyire tetszik a látvány. – mosoly ült az arcára, mire felkaptam a fejem és a szemébe néztem. A legkevésbé sem a romantikus vágy fogott el a látványtól, hanem a gondolat, hogy ez ha már olyan színű mint a vér akár az is lehetne. De inkább szó nélkül, rezzenéstelen arccal felálltam az asztaltól, levágtam az ölemben lévő kendőt az asztalra és visszasiettem a palotába. A lépcső tetején, a hatalmas elő-teraszon Aaronba botlottam.
- Azt hittem a hitveseddel ebédelsz... – szomorúan rá néztem, és Aaron tudta, hogy itt az ideje egy hosszú beszélgetésnek.
- Gyere, beszélgessünk. – karolta át a vállamat. Elindultunk a gyógynövény kertbe, elmeséltem neki, hogy miket mondott Bastien.
- Miért kell nekem ahhoz a ficsúrhoz menni? Nem szeretem! – mondtam könnybe lábadó szemekkel és hátat fordítottam Aaronnak karba tett kézzel, akár egy duzzogó gyerek.
- Figyelj, ez nem a szerelemről szól. Hamarosan átveszed édesanyád helyét, ez a nap vészesen közeleg és azt nem teheted meg férj nélkül. Bastien... Nos kicsit sajátságos a stílusa, de kétségtelenül a legjobb katonánk, okos és bátor. Ismerem amióta a seregben van, igazán megbízható. Te is megszereted, csak adj magadnak időt és ne legyél ennyire elutasító. – szavai akár bárki mást meggyőztek volna, ám én nem így gondoltam. Szomorúan fejet biccentettem és néma tiltakozással felmentem a szobámba. Egész délután bezárkózva ültem bent, hol varázsolni gyakoroltam, hol pedig olvastam. Kint ültem az erkélyen és próbáltam kordában tartani minden varázslatot. Először csak a gyertyákat gyújtottam meg magam mellett ujjaim hegyén megjelenő kis tűz segítségével, majd próbáltam messziről célozva a kandallóban száradó fát lángra lobbantani.
– Erről van itt szó. – motyogtam ahogy a rakás fa kigyulladt. Gyermeteg varázslatok, még kicsinek tanultam ezeket, de arra jók voltak, hogy gyakoroljam irányítani. Egyre inkább éreztem, hogy nem köt le a szobában maradás, ezért elindultam sétálni kicsit a palotában, gondoltam úgyis régen jártam a könyvtárban. A trónterem előtt sétáltam éppen el, amikor hangzavar szűrődött át a résnyire nyitva maradt ajtón át. Tudtam, hogy nem szép dolog, de odaosontam és óvatosan hallgatózni kezdtem. Nem tudom, hogy mióta tarthatott a beszélgetés, de biztosan nem pár perce kezdődött. Az egyik hang anyámhoz tartozott, a másik hang tulajdonosa az öreg tanítómesteré, Dareté volt. Vigyázva betekintettem, anyám a trónon ült, egyik kezébe temette fél arcát, a karfán támasztva a könyökét, miközben Darat pár méterre tőle a bíborvörös szőnyegen görnyedten állt.
– Felség, kérlek értsd meg az álláspontom. Tudom, hogy félted, de minél jobban bezárod, annál inkább nem tanulja majd meg uralni ezt az erőt és tisztelettel jegyzem meg, a lányod sokkal erősebb varázsló még nálad is. – határozottan sorakoztatta fel érveit, anyám csendben ült, csak hallgatta.
– Én megértem, de nem engedhetem ki. Te is tudod, hogy nem tehetem még meg. Tanulhat új dolgokat, ott vannak a tekercsek, de nem veszthetem el őt is... – hangja megcsuklott, sose hallottam még ilyennek. – Meg fogja érteni egy nap ő is. Ha szükségét érzed, beköltözhetsz a palotába, ha veszélyben érzed magad, mindenben számíthatsz a segítségemre, de nem taníthatja más. Még nem...
– Felség, én is már érzem a végemet, nem lennék a terhére senkinek, különösen ha igaz a hír arról, ami az erdőn túli területeken történnek, így köszönöm, de maradok a házamban. Ha ragaszkodsz hozzám, taníthatom, de hamar rá fog jönni, hogy az ereje csak nő és pusztító erejű. – alig hittem el amit hallok. De ekkor katonákat hallottam közeledni, így vissza kellett sietnem a szobámba. Hamar beesteledett, így felvettem hófehér, hosszú hálóingemet és lefeküdtem az ágyba olvasni. Aggasztott az a beszélgetés, amit hallottam, és cikázó gondolatimból furcsa zajt hallottam kintről. Felkeltem és az ágy melletti gyertyát a kezembe vettem. Kitártam az erkélyajtót és óvatosan kisétáltam rajta egy tőrrel a másik kezemben, hátha betolakodó és meg kell védenem magam.
Az erkélyem alatt Logan dobálta apró kavicsokkal az üveget. Ahogy meglátott egyből egy mesébe illően szép verset kezdett el mondani nekem, én meg akaratlanul is elmosolyodtam. Jól estek a gyönyörű bókok és a mézes-mázos szavak.
- Mit keresel itt? – szakítottam félbe, csendre intve.
- Hiányoztál. Vagyis... Hiányzott a felséges kisasszony mosolya. – mondta őszintén és széttárta a karjait, majd vissza ejtette, amik combjaim csattantak nagyot.
- Ne csináld ezt, én sem vagyok más, mint te vagy akárki a népből. – nevettem fel. – Várj meg. – mondtam halkan, majd felkaptam az ágyról a selyem köntösömet, ami a földig ért, kapkodva húztam fel a kis cipőmet és szinte loholva lesiettem hozzá. Kisimított egy tincset az arcomból és megjegyezte, hogy milyen gyönyörű vagyok. Egy lenge fehér ing volt csupán rajta, fekete nadrág és egy fekete csizma. Inge a mellkasáig ki volt vágva, ujja bő volt, szinte kiesett a ruhadarabból, de be volt tűrve a nadrágjába, amit egy gyönyörű fekete bőr öv fogott össze, hozzá erősítve a kardjával. Belekaroltam és izgatottságtól zakatoló szívvel sétálni indultunk a kertbe vigyázva arra, hogy senki ne vegyen észre.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem tőle és leültem az egyik padra hátul a kertben.
- A bál óta nem láttalak és miután remek beszélgető partner voltál, gondoltam mit veszíthetek? – mondta halkan.
– Például a fejed, ha itt találnak velem a kertben. – nevettem kicsit. – Nem láttalak miután elbúcsúztam tőled. A bálon, tudod... – gondoltam már úgyis tud az egész eljegyzésről. Leült mellém és magához húzott. Szíve neki is izgatottan vert. Ritmusosan lüktetett én meg végigsimítottam a mellkasát, mire egy picit felgyorsult a szívverése.
– Nem, sajnos egyből elmentem onnan, szólított a kötelességem.
– Ha hivatalos vagy egy bálra, ráadásul a királyi család báljára azt nem illik ott hagyni szó nélkül. – dorgáltam picit meg, de szerencsére nem vette rossz néven.
– Minden bizonnyal, viszont sajnos nem maradhattam volna semmiképp sokáig. Tudod apám nagyon lebetegedett az utóbbi időben, az orvosok se értik a baját. – szomorodott el a hangja.
– Igazán sajnálom. De tudod itt a palotában remek orvosok vannak, tudnak talán olyan gyógymódot, ami segíthet. Ha gondolod meglátogathatnák apádat. – tettem ajánlatot.
– Igazán kedves tőled, de tudod... hogy is mondjam... – kereste a szavakat és megvakarta a nyakát kicsit, miközben már a kert egy másik részében sétáltunk a harmatos füvön. – Ő nem egy egyszerű eset. Más, mint itt mindenki.
– Ugyan miben lenne más? – nevettem kicsit fel. – Persze nem tiszteletlenségből, de ő is Lamia lakója, őt is megilleti, hogy élhessen, ahogy itt mindenkit, nem? – néztem szemeibe, ő pedig elmosolyodott hosszan. – Mi az? – kérdeztem.
– Hogy tudsz ennyi szeretettel és tisztelettel beszélni valaki olyanról, akit soha nem is láttál?
– Biztosan tudod te is, hogy Lamia múltja nem éppen volt tündérmese. Az a sok rahmai támadás és gyilkolás, szörnyű cselekedetek... De azok egy megkeseredett, gonosz nép cselekedetei, akiket manipuláltak. Egy ember se gonosz vagy rossz magától, mindenkinek a szívébe táplálják a haragot és a gyűlöletet. Engem mindig arra tanítottak, hogy tiszteljem és szeressem az életet, akkor is, ha nem az enyém. Így maradhat fent sokáig egy birodalom, egy ország, egy család. – magyaráztam. A férfi minden szavamat szinte itta.
– Tudod, kis koromban apám elég zárkózott volt, mindig azt mondta, hogy Lamia egy hazugságból épült fel. Hogy Rahma csupán segíteni akart a népnek, de a lamiaiak túl önfejűek voltak és vesztüket ez okozta. De úgy látom, hogy nem volt igaza. Hogy azok egy szomorú ember szavai voltak, nem pedig egy igazságosé.
– Mégis ki a te apád, hogy ilyeneket állít?
– Ugyan, mit számít az? – kuncogott egyet.
– Hogyne számítana. Országunk szabadságát élvezheti és mégis keserű a szíve? Érthetetlen számomra... – tűnődtem el. Átbeszélgettük az egész éjszakát, sétálgattunk a kertben, hajnalban pedig visszakísért az erkélyemhez. Úgy éreztem, hogy ez nem egy hercegnőhöz méltó viselkedés, nem helyes, mégis annyira jól éreztem magam vele.
- És mikor látlak legközelebb? – kérdezte halkan és megfogta a kezem.
- Holnap éjjel gyere vissza, ha nem félted az életed. – mondtam vicceskedve és elengedtem a gyengéd ujjai fogását. Meglepettség látszott a szemén, én viszont csak egy szál vörös szegfűt varázsoltam neki és az ingébe tűztem.
- Hogy emlékezz rám és ne felejtsd el... – hangom félénken remegett.
- Téged nem tudlak elfelejteni. – mondta és az állam alá nyúlva felemelte a fejem, a szemembe nézett. Leszakított egy vörös rózsát és nekem adta. Megígérte, hogy holnap este visszajön hozzám, én pedig fájó szívvel búcsúztam el tőle. Visszasiettem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. A térdeim remegtek és kipirult arccal bámultam a plafont. Minden pillanatot újra átéltem, amikor csak behunytam a szemem. És akkor rájöttem az igazságra...
"Oona... Te visszavonhatatlanul szerelmes lettél..."