Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

7) Katonák a határon

Későn ébredtem, már azt hittem, hogy az éjszaka csupán egy álom volt, de ekkor megláttam magam mellett a rózsámat, amit éjjel annyira szorítottam magamhoz, hogy a tüskéi teljesen összevagdosták az ujjaimat és a tenyerem. Kikeltem a puha ágyamból és a kis asztalomhoz mentem. Kivettem belőle a gézt és egy kisebb üveget, amiben alkohol volt. Leöntöttem a kezemet vele, erősen marta a sebeket, mire összeszorítottam a fogaimat, majd pár perc után bekötöztem a kezem a fehér anyaggal. Fáradt arccal készültem el és lesiettem az étkezőbe, hogy ehessek valamit, amikor hatalmas robbanást hallottam. Egyenesen rohantam vissza a szobámba a hosszú lépcsősoron, kapkodtam a levegőt. Hirtelen álltam meg az erkélyen, amikor észrevettem, hogy mi folyik odakint. Rahma megtámadott minket... Viszont a rózsabokorban nem tudtak kárt tenni, hiába próbálták, ám a rózsa felett át tudtak lőni pár ágyúgolyót. Alig egy tucat katona jutott be Lamiaba, de ők se értek el mind a palotához. Nem a városon át jöttek, úgy mozogtak az országban, mintha csak ismernék minden pontját. Három katona jutott el csupán a kapukhoz, kicselezték a katonáinkat és tovább haladtak befelé. Úgy éreztem, hogy harcba kell szállnom velük, elvégre ez az én hazám is, nem csak a katonáké. Segítenem kell ahogy csak tudok. Az erkélyemről láttam, ahogy a három katona halad a bejárat hatalmas fa ajtaja felé. Kezemet a fa korlátra tettem és mormogni kezdtem, mire a föld alattuk megmozdult. A fa dühös indái törtek elő a földből és lassítani akartak a katonákon, ám csak az egyik katona esett fogságba, az indák körbe csavarták a testét és fulladásig szorították. A másodikra a várárok vizét uszítottam rá, ami nagy robajjal magával vitte a mélybe, páncélja pedig nem engedte többet felbukkanni a víz alól. A harmadik katona viszont cselesen tört előre, nem érdekelte társai halála, majd elindult fel a várfalon, két tőrt használva a téglakövek közé ékelve kapaszkodónak, egyenesen az erkélyemre, ami csupán az első emeleten helyezkedett el. Behátráltam a szobába, heves szívveréssel vártam a katonát, hogy lesújtson. Ahogy átlépte a korlátot és szemben állt velem ledobta a pajzsát és kardját, és lassan sétálni kezdett felém. Hátráltam, de a falba ütköztem.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem félve, hangom megremegett, mikor már teljesen közel állt hozzám.
- El akarom mondani az igazat, Oona... – mondta halkan, hangja tele volt bánattal.
- Mégis... honnan tudod a nevemet? – ijedtem meg. Rahma elvileg semmit nem tudott rólunk, semmiről ami történt az országban. Rémképek százai futottak át a fejemen arról, hogy most mi fog történni, ám arra igazán nem számítottam, ami történt.
A katona lehajtotta a fejét és levette a sisakját. Ott állt előttem, várta a reakciómat. Úgy éreztem forog velem a világ, összeállt a kép a fejemben hirtelen.
- Logan... Te vagy az? – dadogtam megsemmisülve. Némán megfogta a kezem, nem nézett a szemembe.
- Rahmai vagy? Egy katona? – a sírás kerülgetett, amit észre is vett, így leültetett az ágyra és féltérdre ereszkedett előttem.
- Engedd, hogy megmagyarázzam! – kérte továbbra is a kezemet fogva, de kihúztam a kezem az övéből, rá se bírtam nézni, mégis vártam a magyarázatot.
- Nézd... Rahma hercegeként és első számú katonájaként azt az utasítást kaptam, hogy foglaljam el a trónotokat, népeteket pedig a földdel tegyem egyenlővé. Apám nádorának van egy segítője, de nem tudom sajnos még, hogy kicsoda, aki segít neki bejuttatni ide katonákat, viszont nem tud mindig sokat, amíg áll a rózsa, legalábbis elmondása szerint. A bálon amikor táncoltunk, még nem tudtam, hogy a tied lesz a trón nemsokára, ezért is voltam meglepődve amikor elmondtad, hogy ki is vagy. Látni akartalak újra, beszélgettünk és rájöttem, hogy minden amiért eddig harcoltam, teljesen felesleges volt. Minden amit rólatok tanítanak otthon nekünk, az egy torz kép, egy szó se igaz. Szörnyetegnek tartanak titeket és ebben is nőttem fel. Apám tanítása, ambíciója mindig az volt, hogy a lamiai lények sorsa a pusztulás, mert vérszomjasak vagytok. De a bálon, a városban, este a kertben nem ezt láttam. Csupán jóravaló, hűséges, erős lényeket, akik nem szörnyek. Te vagy az egyetlen jó ok, amiért érdemes lenne küzdeni... Nem akarom elfoglalni az országotokat, nem akarok háborút, csak veled akarok lenni Oona, békében. Sose láttam még senkit sehol, aki ekkora szeretettel fordulna mások felé, mindegy, hogy az kicsoda. Úgy érzem, hogy nem tudok szabadulni tőled... megbabonázott a hangod, a szemed, a mosolyod, az egész lényed, elfoglaltad a szívemet és a gondolataimat. – hadarta és az állam alá nyúlt. Felállt, felhúzott magához, átfogta az arcomat és finom csókot lehelt ajkaimra. Akkor mintha megállt volna az idő, úgy éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről. Azt kívántam, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bár az árulása, a hazugsága fájt. Nem tudtam, hogy ezek után bízhatok-e benne tovább.
- Itt lesz bent, törjétek be az ajtót! – hallottam Bastien hangját az ajtó mögül.
- El kell tűnnöd innen! – mondtam Logannek és adtam neki egy csipet varázsport. Elmondtam neki, hogy csak gondoljon egy helyre és szórja magára, akkor oda kerül.
- Mikor láthatlak? – kérdezte aggódóan amikor magára hintette a port.
- Nem tudom... -suttogtam bizalmatlanul, de ez nem tántorította el.
– Holnap éjjel eljövök... – válaszolta és még egyszer utoljára megcsókolt búcsúzóul. Abban a pillanatban, hogy eltűnt, Bastien és a katonák betörték az ajtót.
- Hol van? Hol van az a rohadék Rahmai? – kérdezte üvöltve és a szobában cikázott idegesen, kirántott karddal, mindent átnézett.
- Honnan tudjam? – kérdeztem félve, mire a falhoz nyomott erősen.
- Tudom, hogy ide jött fel, láttuk és vagy most rögtön megmondod hol van vagy megbánod, értetted? Ellenségünk jutott be a palotába, akár meg is ölhetett volna, te pedig véded? – kiabált rám.
- Itt nincs! De ha tudnám, hogy hol lenne, akkor sem mondanám meg. Neked nem! – szóltam vissza neki. Láttam, hogy lendül a keze, de az utolsó pillanatban Aaron kapta el a csuklóját.
- Tisztelettel bánjon a hercegnővel és leendő királynőjével, katona! Egyszer figyelmeztettem, a következő bármilyen nemű tiszteletlenségnél a feje bánja, legyen akárki is. A törvény az törvény! – mondta Bastiennek, mire ő csak idegesen kirántotta a kezét. Dühösen kiviharzott, magával vitte a katonákat is. Amint csend lett az egész folyosón Aaron lépett oda hozzám.
- Jól vagy? -kérdezte és megsimogatta a vállam.
- Nem... – szipogtam és sírva megöleltem Aaront. Magához ölelt és nyugtatgatott, hogy semmi baj nem lesz.
- Ki fogjuk űzni a Rahmaiakat és Bastien is meg fog nyugodni, aggodalomra semmi ok. Ez az eset mindenkit megviselt, mindenki kicsit ingerültebb. – mondta, de én csak sírtam. Nem érdekeltek akkor épp se a katonák, Bastien meg főleg nem. Mást szerettem és ezt letagadni se tudtam volna. Amikor Aaron látta, hogy nem tud megnyugtatni magamra hagyott a hatalmas üres szobában a gondolataimmal.
– Oona... – fordult vissza az ajtóból. – Nekem bármit elmondhatsz... – mosolygott rám, mire én is mosolyra húztam könny áztatta arcomat. Könnyeim záporként hullottak az ölemben, ahogy az ágyon ültem, kapkodtam a levegőt, próbáltam megoldást találni erre a helyzetre, de úgy éreztem, hogy ez túl sok volt ami most a nyakamba szakadt, hogy ehhez kevés vagyok...