Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

1) A két világ

Több ezer évvel ezelőtt, amikor még az ősi elemek is mágiával voltak átitatva eme csodálatos univerzumban, a világunk két részre szakadt és az ebben élő két nép hatalmas csatát vívott a gazdagságot hozó területekért és a hatalomért. Évekig tartott a vérontás, míg végül az emberek királya békét kötött a természetfelettivel ezzel elűzve a baljós fekete fellegeket az emberek feje felől. Az így létrejött két terület a Rahma és a Lamia nevet kapta a két vezér neve után akik a békeszerződést írták alá egy semleges területen. Előbbi lett így az emberek országa, míg utóbbi a mágikus teremtményeké. A természetfelettiek csupán elfogadást kértek cserébe, hogy a harcnak vége legyen, ám az emberek vezetője becsapta őket, így szinte az egész nép a kipusztulás szélére került. A menekültek bujdosni kényszerültek még saját földjükön is a sokra vágyó halandók elől, ugyanis Rahma királya kiadta parancsba, hogy emberen kívül más lény ne éljen ezen a földön ameddig a szem ellát. A mágiától való félelme teljesen elborította elméjét, ígyhát szerte a vidéket ártatlan vér áztatta. Ha saját népe egy tagjáról azt hitte, hogy áruló vagy származása kétségeket von maga után, kérdés nélkül kivégeztette hamis tárgyalásokkal hitetve el a pornéppel azt, hogy ő csupán igazságotszolgáltat. Paranoiájává vált Lamia az utolsó fűszálig. A két ország közé a határra a még életben maradt megmenekült tündérek és varázslók rózsabokrot telepítettek és elvarázsolták, hogy az ország védve legyen mindörökké azoktól, akiknekszándékuk nem tiszta. A rózsabokor egy éjszaka alatt megnőtt, szinte az égbe szökött teteje, hossza végeláthatatlan volt, hogy megkerülni is hónapokig tartson, ezzel védve az országot, hogy többet más ne árthasson nekik, a túlélők pedig álcát öltve kutatásba kezdtek, hátha találnak még a népükből bárkit elveszve. Többeket mentettek így meg, Lamia népe pedig ezzel nőni, gyarapodni kezdett. Az épületeket, a palotát újá építették, teljes biztonságban a rózsa mögött, az utcákat ismét gyermeki kacaj és mesés illatok töltötték meg.
Teltek az évek és a hajdan virágzó emberi ország pusztulásnak indult. Halálos járvány pusztított az egész országban, a nép gyorsan fogyni kezdett, az emberek rettegtek utcára lépni, így a király könyörögve fordult Ulbahoz a varázslónőhöz, hogy segítsen rajtuk. Ezer éves történelmük során először borult térdre egy rahmai egy lamiai előtt. A nőnek megtetszett a férfi bátorságaés népe iránti hűsége, így segített neki és miközben az ellenszer után kutattak, teljesen egymásba szerettek. Szenvedélyes pillanatokat töltöttek együtt titokban, a Hold féltékeny fénye alatt. Hosszú hónapok után megalkotta a nő az ellenszert és átadta a vezérnek, aki így sikeresen meg tudta menteni az embereket, amiért hálás volt a páratlanul szép és okos varázslónőnek.
Ám egy éjjel a lamiaiak fellázadtak a szerelmük miatt, ami kitudódott. A nép félt, hogy ismét mészárlás áldozatai lesznek, hogy oly sokáig tartó munkájuk a semmibe vész, így rájuk törtek a sötét éjszakában. Ulba elmenekült lélekszakadva, viszont a szerelmét már nem tudta menteni a dühös nép elől... hidegvérrel legyilkolták az embert, ezzel elvéve minden reményt attól, hogy különbek legyenek ellenségeiknél. A kétségbeesett asszonyt kegyességre hivatkozva megkímélték amikor megtalálták, de csupán azért, mert közülük való volt. Kilenc hónap elteltével a nő gyermeket szült, akit titokban nevelt, szobájából nem engedte ki, otthona a palota falai között volt, társa csupán kis plüssmackója lehetett magányos perceiben. De ahogy a lány nőtt, megismerni vágyta a világot, ezért egy szép napon a nép megismerhette az eltitkolt hercegnőt. Senki nem tudott volna rá haragudni, csodás teremtés volt, bájos és okos, mindenki szívébe belopta magát egy apró mosolyával. Szemei a csillagokat meghazudtolva csillogtak nem válogatva jó és rossz, idős és fiatal, szegény és gazdag között. Idővel remek bájitalokat készített, igazán tehetséges volt fiatal kora ellenére. Majd megszületett Ulba unokája, aztán dédunokája szépen sorban, a megvető tekintetektől mentesen. Teliholdas estén halt meg az idős asszony családja mellett, nyugalomban és ismét szerelme karjaiban lehetett az életen is túl, az örökkévalóságban. A nép gyászolt, Rahma pedig mit se tudott arról, hogy ő volt az, aki megmentette őket a teljes pusztulástól. Ezzel egyszerre a palota egy szobája kiabálástól volt hangos, ugyanis Ulba ükunokája épp gyermeket hozott a világra. Abban a percben, hogy a varázslónő keze erőtlenül esett ki lánya kezéből és a gyertya leégett mellette ezzel vékony füstcsíkot festve a tiszta levegőbe, az új gyermek felsírt. Gyönyörű kislány volt, igazi kis boszorkány. Akkor még senki nem is sejtette, hogy a csöppség mennyi mindent fog véghez vinni.
180 év alatt, a két ország közti béke teljesen a helyére került. A háborúk abba maradtak, senki nem bántotta a másikat, de az átjárás tiltott volt, még politikai célokkal is az arra kialakított átjárónál. Az a rózsa pedig napról napra erősebb lett, szinte át se lehetett már rajta látni. A kíváncsi gyermekek és felnőttek csak a Lamiai palota tetejét látták Rahmaból, de megtanulták, hogy a különleges külsejű és képességű lényektől óvakodjanak, mert csak veszélyt és bajt hoznak rájuk, ahogy azt mindig tették.
– Anya, egyszer én is nagy királynő leszek mint te? – kérdeztem még gyermek fejjel egy esti mese után. Anyám betakargatott és lágy puszit nyomott a homlokomra. Az illata beitta magát orromba kitörölhetetlenül.
– Bizony, de csak akkor, ha majd nagy leszel. Sose feledd el, hogy ki vagy és hogy honnan jöttél. – hangja lágy volt, tele szeretettel. Kellemes mély, mégis nőies, tökéletesen királynőhöz méltó. Látta ahogy csukódik le a szemem, így el is indult ki a szobámból. Születésem óta csillagokat varázsolt nekem a szobám sötétjébe, hogy ne féljek és ez most se volt másként. Az ajtóból megfordult és egy mozdulatára a megmunkált ajtófélfa mentén az égbolt szépsége szikrázott a plafonon. Néztem pár pillanatig gyermeki csodálattal, majd elaludtam. Álmomban azok között a csillagok és tejútrenszerek közt voltam. Lebegtem, boldogan és gontalanul,  ahogy azt egy gyermeknek illik.
Anyám mindig arra tanított, hogy legyek bátor és tiszta szívű, legyen a világ bármilyen kegyetlen velem. Apámmal az oldalán ők voltak a tökéletes pár. Náluk jobb uralkodókat Lamia nem látott előtte, igazságosak voltak de szigorúak, a hagyományokat tiszteletben tartva és meg is követelve azt másoktól is. Álomszerű volt a gyermeküknek lenni, a kastély falai között vidámság volt, átjárt mindent a varázslat, amiért őseink anyit kűzdöttekés áldoztak fel. De egy napon ennek vége lett... a boldogságot és a színeket a szürke komorság váltotta fel egy pillanat alatt...