Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

14) Az esküvő

Hiába volt mellettem egész éjjel Logan, szomorú voltam. Holnap férjhez kell mennem Bastienhez, amit még nem is tudtam elmondani a mellettem alvó férfinak... Egyszerre csak sírás tör ki belőlem. Logan felkelt és magához húzott. Nyugtatgatni kezdett, hiszen még nem tudta a fájó igazságot.
- Mi a baj, miért nem vagy boldog? – kérdezte suttogva és puszit adott a hajamra.
- Logan... Holnap lesz az esküvő... – mondtam sírva, mire Logan arca elkomorult. Kikelt az ágyból és el kezdett öltözni.
- Mit csinálsz? – kérdeztem és felültem az ágyba, magam elé fogva a takarót, hogy takarja valami a testem.
- Mikor akartad ezt elmondani mégis? – kérdezte dühös csalódással. Hebegni kezdtem. Nem hittem volna, hogy így reagál, bár abszolút érthető volt.
- Holnaptól más felesége vagy, ráadásul pont azé a szemét Bastiené! Miért nem jössz hozzám? Miért ragaszkodsz ennyire ehhez az egészhez? Miért nem szökünk meg? – kérdezte és lassan fölém mászott.
- Lamia nekem az otthonom és nem hagyhatom magára... Nem én vagyok a legfontosabb, hanem a nép. -suttogtam és lassan levettem az ingét. Csókolgatni kezdte a nyakam, majd levezette a kezét. Pár pillanat múlva, már lihegve adtuk át magunkat egymásnak, a szeretlek szót suttogva.
Reggel későn keltünk, ajtódörömbölés riasztott fel minket, ami semmi jót nem jósolt. Eljött az esküvőm napja... Lassan kászálódtam ki az ágyból, de ahogy Loganre pillantottam inkább visszadőltem még mellé. Felsőteste csupasz, csak egy nadrág volt rajta. A dörömbölés egyre hangosabb lett, én pedig keserű kedvvel ébresztettem Logant. Ahogy fölé hajoltam, hogy megcsókoljam kivágódott az ajtó és Bastien üvöltése csapta meg a fülem. Logan is egyből felriadt és szinte rögtön cselekedett.
- Tudhattam volna, hogy köztetek van valami. – üvöltötte ránk Bastien és kirántotta a kardját, mire Logan is felkapta a földről. Bastien egyből Logannek támadt. Borzasztóan féltettem Logant, bár remek katona. Hosszú percekig lehetett hallani ahogy a két penge egymásnak feszül, miközben Bastien átkait szórta ránk. Egyszerre csak Logan mellkason rúgta Bastient, mire ő rögtön hatalmas puffanással zuhant a földre, akárcsak legutóbb, úgy festett Bastien nem igazán tanul a saját hibáiból. Logan odarohant hozzám és megcsókolt.
- El kell menekülnöd azonnal! – mondtam neki remegve, könnyes szemmel.
- Üzenj, amint tudsz és újra együtt lehetünk. – mondta Logan, majd a földről feltápászkodó férfire pillantott.
- Szeretlek! Ezt ne feledd el! – felkapta a ruháit és eszméletlen gyorsasággal menekül az erkélyen, ahol mindig lemászik reggelente. Bastien vérző, felszakadt szájjal lépett oda hozzám. Szemei szikráztak a dühtől és minden pillanatban szidott. Ahogy hozzám ért megragadta a hajamat és kirángatott az ágyból.
- Mellettem megtanulod majd a rendet te kis szajha! – üvöltötte ahogy szorította a hajam.
- Mitől jobb egy ilyen puhány Rahmai katona, mint én, aki inkább elmenekül? – kiabálta.
– Ha tudnád, mi minden teszi sokkal jobbá, mint amilyen te valaha leszel. – vágtam vissza..
– Csakhogy nap végére már a feleségem leszel és az a katona semmit nem tehet! – mondta ádáz vigyorral az arcán és ledobott a földre. Teljesen igaza volt. Bastien parancsba adta, hogy ha csak a palota közelében meglátják azonnal vigyék elé, tudtam, hogy meg akarja ölni. Percekig csak ott feküdtem, könnyeim lassan utat törtek maguknak. Kis idő múlva megjelentek a szolgálók és öltöztetni kezdtek az esküvői ruhámba. Furcsa volt, mintha az egész palota vak és süket lett volna, tudomást sem vettek Bastien valódi arcáról. Minden egyes pillanatban Loganre gondoltam. Lehet rosszul döntöttem, hogy nem mentem vele? A fátylat tették épp a hajamba, amikor Aaron lépett be a szobába.
- Mindenki rád vár Oona... – mondta, majd karon fogott. – Én kísérlek az oltár elé, rendben? – kérdezte őszintén, én pedig némán tüntettem az egész nap ellen. Lassan elindultunk, komótosan sétálunk. Jól esett az a csend, el tudtam merülni a gondolataimban, a fájdalmamban.
- Hihetetlen hogy felnőttél. Emlékszem, amikor megszülettél mekkora csoda voltál a szüleidnek. Nem hittük volna, hogy életben maradsz, erre eltelt 19 év és egy erős, fiatal nőt látok magam előtt, aki elfoglalja a trónt. – erre akaratlanul is elmosolyodtam.
- Emlékszem, amikor először varázsoltál és véletlenül az egész sörényem rózsaszín lett, de nem lehetett rád haragudni. Olyan tündérien nevettél, az ember szíve egyből meglágyult... Nem voltál ám egyszerű kislány. – jegyezte meg és együtt nevettünk. Valóban Aaron volt az, aki szinte felnevelt. Ő volt a második családom, akire mindig számíthattam, aki mindig megvédett és küzdött értem, mintha a lánya lettem volna. Míg a szüleim mindig a jó irányba terelgettek és óvtak a széltől is, addig Aaronnal az erdőbe lovagoltunk ki és harcolni tanított titokba. A terem elé értünk, ő pedig bekísért. Hófehér ruhám uszálya lassan csúszott végig a padsorok között, közel 3 méternyi hófehér anyag volt. A szoknya vonala alig bővült, a felső része mélyen dekoltált volt, vállai ejtettek voltak. Az egész ruhát gyémántok díszítették, a szoknya és a felsőrész széleit ezüstfonállal díszítették, mintázata hagyományos volt, mégis az egész ruha szemet gyönyörködtetett. Fehér hajam elveszett benne, amiket rózsaszín virágokkal díszítettek. A fátyol alatt pedig végigsírtam az egészet. Az orgona hangja bezengte a hatalmas termet szomorúan, az oltárnál pedig nem az én Loganem állt, hanem Bastien. Fel akartam ébredni ebből a rémálomból, de sajnos nem tudtam. A valóság volt ennyire fájó és rideg.
A szertartás pár óra alatt lezajlott, a végén pedig a gyűrű az ujjunkra került. Bastien fellibbentette a fátylat és ahogy a pap kimondta a varázsszót, odahajolt és megcsókolt, amivel hivatalosan is férj és feleség lettünk. Nem ellenkezhettem, nem mondhattam nemet. Az új király és királynő. Mintha mindent ami eddig fontos volt, elvesztettem volna. A nép ujjongott, boldogan köszöntötték az új királyi párt, de senki nem vette észre, hogy én igazából mennyire is szenvedek.
A koronázási ceremóniát másnapra tettük, ez volt a szokás nálunk, de nem is bántam. Úgy éreztem minden pillanatban, hogy azt már nem tudnám hamis mosollyal az arcomon végigcsinálni. Látni a népet, ahogy örülnek egy hamis szerelemnek és egy rossz királynak.
Az óriási lakodalomban is végig Logant keresem a szememmel, hátha megjelenik és megment innen, de nem jött... Minden arc vidám volt, mulatoztak, ettek ittak. A hangulat hasonló volt, mint azon a bizonyos bálon. Bastien is gonosz vigyorral koccintott a barátaival és katona társaival a nászra. Míg én az asztalnál ültem és üveges tekintettel majszoltam egy fürt szőlőt. Noor megértően simogatta a vállamat, kérlelt, hogy érezzem legalább csak egy kicsit jól magam, de nem tudtam.
– Legalább táncolj egyet, jót tesz hidd el. – mosolygott rám támogatóan, de szigorúan néztem rá vissza.
– Itt már semmi nem tesz jót. A saját szeretteim tették tönkre az életemet és senki nem akadályozta meg ezt a borzalmat. – vágtam hozzá dühösen. Noor szomorúan hagyott ott, érezte, hogy egy kis magányra vágyom. Már egy kis idő telt el, mire Bastien lépett oda hozzám és megcsókolt. Alkoholtól bűzlött, így eltoltam, de úgy, hogy azt más észre ne vegye.
- Gyere velem. – parancsolta.
– Dehát tart a lagzi és mindenki jól érzi magát, én is épp táncolni indultam volna. – hazudtam, mire megtorpant.
– Nos én azt láttam, hogy egész éjjel az asztalnál gubbasztasz, de ha ez a vágyad, akkor táncoljunk. – húzott a terem közepére. Lassú zene csendült fel, a sors fintora lehetett, hogy ugyanaz, ami akkor szólt, amikor Logannel táncoltunk. A nap már több fájdalmat nem is okozhatott, ez az egy tánc már nem számított. Illedelmesen felkért, majd átfogta a derekam és magához húzott. Táncolni kezdtünk, az emberek pedig minket néztek, a következő zenére pedig már csatlakoztak páran. Nem hittem, de megnyugtató volt. Bastien nem tolakodott, egy szót sem szólt, csak táncoltunk és egy ponton a mellkasára hajtottam a fejem. Nem vert gyorsan a szíve, olyan egyenletes volt.
– Kérlek, gyere velem. – mondta lágyan. Reméltem, hogy talán most sor kerül életünk első igazán őszinte beszélgetésére, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az a kevés bizalmam felé is egy pillanat alatt elszállt, ahogy karomnál fogva húzni kezdett, majd menet közben egy asztalról egy teli poharat felkapott és egy levegővel az egész kupa bort felitta, majd egy szolgáló kezébe nyomta és a már közös szobánk felé kezdett húzni a palota északi tornyai felé. Ahogy beléptünk a toronyba még inkább ellenkezni kezdtem, nem akartam azt, ami következni fog, de ő hajthatatlanul igyekezett. Berángatott a szobába és kulcsra zárta a hatalmas díszes ajtót. Felém fordult és a szájába harapott.
- El sem tudod képzelni mióta várok erre. – mondta és elindult felém. Hátrálni kezdtem, remegtem a félelemtől, nem akartam, hogy ez történjen... Senki mást nem akartam, csak a szerelememet és reméltem, hogy megjelenik úgy, mint először és megint megment.