Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

4) Rémálomból valóság

– Mindenki a kapukhoz! Nem engedhetjük be őket, az életünk árán se! – üvöltötte anyám. Rahma összes katonája minket támadott meg. Fényes fekete páncéljuk szinte árnyék-tengerként terült el a kapuk előtt. Ahogy kinéztem az ablakomon láttam a távolban, hogy a védelmező rózsabokor darabokra van szedve, porig égetve... semmi nem védett már minket. A katonák utolsó erejükkel tartották az északi és a déli kapukat, de nem törtek meg. Harcoltak hősiesen a népért. A palota dombja alatt elterülő város lángolt, a füstje szinte fullasztotta az embert, miközben a magasba szállt..
– Életünk árán is, de meg fogjuk védeni a hazánkat! – kiabálta Aaron, ezzel is erőre és kitartásra buzdítva harcosainkat. Ám ez kevésnek bizonyult a kapu túloldalán lévő sereg ellen. Leírhatatlan erővel betörték a kaput és egyből gyilkolni kezdtek, nem érdekelte őket semmi, nőket, gyerekeket mészároltak le hideg kegyetlenséggel. Szemükből sugárzott a gonoszság és a rosszindulat. Az egyik katona felnézett rám, mire egész testemet furcsa érzés járta át, az ő szeme szelíd volt. Harcolt, de nem bosszúból, hanem mert ez volt a kötelessége. Mozdulatai nehézkesek voltak, nem volt ínyére a harc, bár kétségtelenül remekelt benne.
És ekkor... Ekkor felriadtam a lidérces álomból. Hatalmasat sóhajtva, izzadtan dőltem vissza a párnámra. Ahogy tudatosult bennem, hogy minden rendben van, kirohantam az erkélyemre, már világosodott. A rózsabokor szépen védte az országot, minden rendben volt Lamiaban. A palota egy nagyobb domb tetején terült el, alatta a várossal. Gyönyörűen kikövezett út vezetett át a városon, így minden hamar elérhető volt akár gyalogszerrel is. A domb szerencsére nem volt meredek, lágy emelkedő vezetett a palota kapujához. A magas várat, aminek hat magasabb tornya volt, egy keskeny, ám annál mélyebb vízzel telített árok védte. Minden a szokásos volt az országunkban, mégis idegesség uralkodott rajtam... olyan valóságosnak tűnt minden az álmomból, mintha egy látomás lett volna. Gondolataim ezrével cikáztak, nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Egyszerre csak beugrott a remek megoldás. Beszélek Aaronnal, ő mindig remek tanácsadóm és bizalmasom volt és nem csak nekem, de már apámnak is és akiben ő bízott, annak én is a kezébe adtam volna az életem. A szobalány segítségével felvettem a legszebb ruhám, amit persze anyám előre kikészített és készülődésbe kezdtem, hiszen ma ünnepséget tartottunk a palotában. A semmiből jelentette be anyám, hogy hosszú évek után az este újra bált fogunk tartani, ami meglepett, különösen a veszekedésbe fulladt vacsora után, de izgalommal töltött el. Talán anyám rájött, hogy igazam van és most ahelyett, hogy a szemembe mondaná, hogy sajnálja, inkább enged egy kicsit az én akaratomnak is. A ruhám egy földig érő bordó selyem ruha volt, lágyan csillogott anyagában, harang szoknyával, az alján kézzel hímzett arany színű díszítéssel, amik igazán pompás és különleges minták voltak. A fölső része szintén bordó volt, fekete organza rátéttel, ami az ejtett vállakat és ujját adta, ezzel kiemelve a kulcscsontomat és vállaimat. A derekánál arany színű szalag öv emelte ki keskeny derekam. Három teljes napig dolgozott rajta hat törp varrónő és be kell vallanom, kifogástalan munkát végeztek a fűzős ruhán. Hajamat csodás fonatokkal és díszes, bordó köves koronával díszítették, elvégre nekem, mint hercegnő is hordanom kellett eseményekre fejdíszt. A rúzs amit kaptam színben tökéletesen passzolt a ruhához, a kertben nemesített rózsa szirmából készült. Leheletnyi púder került még az arcomra és a szemem lágyan ki lett húzva feketével.
– Kisasszony, ezt a minap vettem a piacon. – mutatott egy apró dobozt felém a szolgálólány. Apró kezeiben is könnyen elfért, a tenyere fele nagyságú volt.
– És mi ez? – vettem a kezembe a kis dobozt, mire a lány a kezemben hagyva kinyitotta. Egy valami fekete kis téglalap alakú dolog volt benne és egy kicsike fésű szerű tárgy. Kérdőn néztem rá, nem igazán tudtam, hogy ez mégis mire való.
– Ez a szempillád kifestésére való, hercegnő. Ha megengeded... – nyúlt az ecsetért, én pedig bólintottam. A kis kefét bele dörzsölte a sötét masszába, majd kissé esetlenül felkente a szempilláimra. Ahogy végzett egy tükörért nyúlt és megmutatta a végeredményt. Az alapból vékonynak és kevésnek tűnő szempilláim gyönyörűen hosszúak voltak, kiemelték a szememet, sőt, talán nagyították is.
– Ez csodálatos. Igazán köszönöm. – mosolyogtam rá, mire nyugodtan sóhajtott egyet.
– El ne mondja a kisasszonyka senkinek... – kezdte és kicsit közel hajolt, hangja csendes lett, mintha egy nagy titkot akart volna elárulni. – Ez különleges portéka. – mosolyodott el, miközben a kezeiben forgatta a tárgyat.
– És miért olyan különleges? Halljam. – mosolyodtam el és én magam is az ő példáját követve halkabban kezdtem beszélni.
– Nagy bajban leszek én hercegnőm, ha ez kiderül, de benned megbízom, hogy nem árulod el senkinek. – igazán melengettek a szavai. Olyan volt, mint amikor a testvérek osszák meg titkaikat egymással.
– Nekem elárulhatod... ha maga a gonosz készítette a lelkedért cserébe se árullak el. – fogtam meg biztatóan a karját.
- Azért ilyen értékes ez a kis holmi, mert itt nálunk nem lehet ám csak úgy kapni... A piacon a hölgy akitől kaptam régi ismerősöm, ő is úgy találta a bokornál, biztos elejtette odaát valami méltóság és átkerült. – mondta hadarva és folytatta is volna, de félbe szakítottam az odaát szó hallatán.
– Hé, hé, hé, várj egy kicsit... Te miről beszélsz? Milyen odaát? – húztam fel a szemöldököm, mire a lány kissé mintha elszégyellte volna magát.
– Hát a rózsa túloldaláról odaát. Idehaza senki nem látott ilyet ezelőtt, nehéz is volt megfejteni, hogy mire jó. – a szobában egy pillanat alatt fagyott meg a hangulat. Rahmai tárgy mégis hogy kerülhetne át a rózsán? Bár nem védi senki a rózsát, elvégre varázsereje távol tartja a betolakodókat, magától nem kerül át egy ilyen kis doboz csak a semmiből.
– Idehallgass... Ezt most tedd mélyen a zsebedbe és a szobádba rejtsd olyan helyre, ahol senki nem talál rá, értetted? Senki nem tudhat róla, hogy ilyened van, különben halálod lelnéd benne. – zártam kezeimmel ujjait a doboz köré, mire a lány vadul bólogatni kezdett. – Ne félj, ez a mi kis titkunk marad. – mosolyogtam biztatóan rá.
Ahogy elkészültem mindennel jó pár óra alatt, Aaronhoz indultam. A márványköves folyosón kopogott fekete cipőm sarka, ami visszhangzott mindenfele. Aaron Épp a konyhában volt, ahol már javában folyt a készülődés a bálra, ami pár óra múlva kezdődött.
- Aaron... – léptem be picit kipirult arccal a sietségtől, amikor megláttam, hogy mit csinál. Aaron volt Lamiaban a katonák vezére. Egy remek stratéga, mogorva, de jólelkű kentaur volt. Hosszú fekete hajából egy tincs mindig a szemébe lógott, kidolgozott teste volt, csupa izom. Fekete szeme céltudatosan csillogott. Azt mondta mindig, hogy az a csillogás Lamia örök fénye és minden hűséges Lamiainak ott lesz az a csillogás örökké. Ez élteti az országot, a népet, ebből nyerünk erőt. Nem látszott rajta a kora, a kentaurok sokkal lassabban öregedtek mindenki másnál. A nővérével, Zohraval a vérző sebeiket kötögették, elég csúnya sebek voltak.
- Oona... Miben segíthetek? – kérdezte nyugodtan és meghúzta a fáslit.
- Mi történt? – kérdeztem és leültem vele szembe segíteni neki.
- Nem akarlak ezzel idegesíteni, a bálra kell koncentrálnod. – mondta elutasítóan.
- Kérlek... Aaron... – hangom elcsuklott, nem sejtettem jót.
- Rahmai katonák a határon... – mondta ki végül. Szinte megállt a szívem. Akkor így találta a szempilla festéket az árus a rózsánál. Lehet, hogy az álmom végül igazzá fog válni és amit láttam az a jövőnk? Ez vár egy barátságos népre? A pusztulás? Csupán az emberi becsvágy és rosszindulat miatt, holott mi semmit nem ártunk nekik...?
– Anyám tud már róla? – hangom erőtlen volt, szinte tudtam a választ.
– Még nem. Szerencsére senkinek nem lett komoly baja, így ma nem akarom ezzel zavarni a királynőt. De holnap az lesz az első dolgom, ne aggódj.
– Aaron... Hogy inthetsz nyugalomra? Ez fontosabb mint egy nyomorult bál. – csattantam fel, de az erős lény hamar véget vetett a vitának.
– Hercegnő! Nem vagyok hajlandó erről vitát nyitni. A királynő mindent meg fog tudni időben, de ez nem a megfelelő alkalom erre. – lépett oda hozzám. Épphogy a hasa közepéig értem, ő különösen nagy kentaur volt, ami nem csak az ellenséget rémítette meg, de olykor engem is. Dühösen néztem fel rá, majd tüntetően vonultam el. Igazságtalannak tartottam az egész helyzetet, de bíztam Aaron megérzésében. Tudta, hogy mit miért tesz, ezért feszültebb hangulattal, de vártam az estét.