Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

3) A kiképzés

Ahogy beléptem a hatalmas kertbe nyugalom járt át. A fák látszólag az égig nyúltak és a lombjuk teteje találkozott, így szinte fedett volt a kert. Különleges pillangók repkedtek mindenfelé. Ez volt Lamia egyetlen megmaradt varázskertje, átjárta az egészet az ősök szelleme. Olyan volt, mintha nem is a városhoz tartozott volna, mintha egy más dimenzióba csöppent volna az ember, ami valahol érthető is volt, elvégre a rési pusztítások során, csupán a kert nem lett a földdel egyenlővé téve. Az volt a hagyomány, hogy minden nagy mágusnak, boszorkánynak, varázslénynek a tiszteletére egy-egy bíborhalat telepítettek az egész kertet átszelő tóba, ha az adott illető a hazájáért halt meg. A pázsit egyenletesen vágva, zöld színben pompázott, néhol kibukkant egy-egy kristályvirág. A kert végében egy öregember meditált velem szemben, csukott szemmel, egy méterre lebegett a föld fölött. Ősz, egyenes haja a válláig ért, a szintén ősz szakálla pedig a hasáig nyúlt, ami szépen össze volt fonva, a fonat alján pedig egy kézzel készített szakállgyűrű ékeskedett, amibe egy rózsa volt formázva a határ menti védő rózsát szimbolizálva. Végighaladtam a kikövezett úton egészen hozzá, majd fejet biccentettem előtte. A két katona a kapunál maradt, folyamatosan figyeltek.
- Már vártalak hercegnő, késtél. -mondta az öregember rekedtes hangon.
- Igen, sajnálom... – hajtottam le a fejem szégyenkezve.
Leszállt a magasból, könnyedén állt fel a törökülésből és odalépett hozzám. Teste törékeny volt már, pedig hajdanán az egyik legnagyobb alakváltó mágus volt az országban.
- Pont olyan vagy, mint apád. – suttogta, nekem, mire elszorult a szívem és könnyek szöktek a szemembe. – Ő is mindig késett. – mosolyodott el. – Tudod, az ő bíborhala is itt úszik, mostanában megerősödött, ám a víz zavaros, sötét, baljós, nem tetszik nekem az országban uralkodó feszült légkör... – jegyezte meg szemét összehúzva miközben a tó északi része mellé sétáltunk. Ahogy bele néztem a vízbe nem a tiszta látványa fogadott, aminek kellett volna. Szinte átláthatatlan volt, rossz érzés fogott el tőle.
- Mit fogunk ma csinálni? – kérdeztem elkalandozva, miközben a sötét vizet néztem.
- Először is... – kezdett bele, majd megköszörülte a torkát. – Meg kell tudnunk, hogy hol van a tűréshatárod. – mondta határozottan. A víz halkan csobogott a fülembe, ami egyszerre megnyugtatott és idegesített. Kisebb koromban már tudtam védekezni, reméltem, hogy megsajnál és csak egy gyenge támadást fog tenni, de nem... a legerősebb tűzét fújta ki a szájából egyenesen felém. Nem tudtam, hogy mivel védekezhetnék egy ilyen támadás ellen, hirtelen ért a hatalmas erő. Felhúztam a karjaim és azzal takartam el az arcom, majd becsuktam a szemem, várva az égető érzést, ami olyan érzés lesz, mint ezer kés döfése. Ám ekkor hihetetlen dolog törtét... a tűz nem ért el pillanatokkal sem, pedig éreztem, hogy közel van, éreztem ahogy melengeti a bőröm. Ahogy kinyitottam a szemem láttam, hogy a levegő tornádóként véd, aminek a közepén én álltam. Hajamat és ruhámat erősen fújta a szél. Óriási energia járta át a testemet, úgy éreztem bármire képes lehetek. A szél összeborzolta a hajam, de én továbbra is csak kitartottam. Nem tudtam, hogy hogyan keletkezik körülöttem a pajzs, de szinten tartottam az állapotom. Kaptam még pár ilyet tüzet, de azokat is kivédtem sikeresen, majd egyszer csak nem jött több támadás. Az öregember térdre rogyott előttem, szapora légzéssel. Egyből egy pohárka vízért szaladtam, amit sietve vittem a földön ájuldozó bácsinak.
- Te egy igazán különleges boszorkány vagy... Tudhattam volna... – sóhajtott fel, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem. Felsegítettem és egy padra ültünk le a tó mellé.
- Holnap az első dolgunk lesz elmenni a palotába és ezt elmesélni. Erősebb vagy, mint bárki ezen a földön és ez az erő egyre csak gyarapodni fog. Ha nem tanulsz meg bánni vele annak beláthatatlan következményei lehetnek. Ahogy kivédted a tüzemet az egyszerűen hihetetlen volt. Egy áttörhetetlenül erős páncélt hoztál létre magad körül, ez egy egész magas szintű varázs, amit nem tudom hol tanulhattál volna meg, de az biztos, hogy gyermekkorodban nem. – mondta és megitta a maradék vizet mohó kortyokkal.
- Oona... Több száz éve nem találkoztam ilyen erős boszorkánnyal, mint te, neked nem tőlem kell tanulnod. Én ehhez kevés lennék, nem tudnék újat mutatni. Ideiglenes megoldásnak tökéletes vagyok, de az amire neked szükséged van, nem ez. – sóhajtott. Ha igaz, amit mond, akkor én vagyok a legerősebb teremtmény egész Lamiaban. Éppen ezért sok alázatos és kemény munka áll még mögöttem, hogy tökéletesen tudjam használni az erőmet és kordában tarthassam.
– Apád nagyon büszke lenne rád, ha látna most. – sóhajtott fel.
– Lát ő minket, szóval nem hiszem, hogy az lenne... – suttogtam szomorúan, egy kisebb bűntudattal, hogy talán nem olyan lettem, amilyennek akart volna látni.
– Édesanyád, hogy van?
– Minden változatlan apa halála óta... Annyira más lett, egészen bezárkózott, de ezt szerintem mindenki megérzi.
– Menj haza és beszélgess vele. Holnap pedig eljövök a palotába és jómagam is beszélek vele. – fogta meg a kezem, szorítása gyenge volt, fáradt. A két őr kíséretében visszamentem a palotába, az úton az emberek vidáman köszöntöttek. Igazán jól esett, hogy legalább a nép kimutatta szeretetét, ha már anyám nem.
Ahogy a szobámba értem ledobtam magam az ágyamra, a hajam azóta is kócosan állt a széltől. Egyre csak az öregember szavait hallottam visszacsengeni a fülemben.
Magamban újra elismételtem minden egyes pillanatot a mai hosszú napban. Estig sok minden nem várt már rám, csupán egy vacsora anyámmal. Megigazítottam a hajam, amikor bekopogott egy szolgáló.
– Kisasszony, a vacsora kész van, a felséges asszony csak rád vár. – mondta félénken.
– Rendben, máris megyek. Te menj nyugodtan a dolgodra. – a lány meghajolt és egy jó éjszakát kívánság után elhagyta a szobát. Nem sokkal később már én is a folyosón mentem végig az ebédlőbe. Benyitottam, mire mindenki meghajolt, anyám már az asztalfőn ült, türelmetlenül kopogtatott a körmével a szépen megmunkált fa asztalon.
– Lányom, szép estét neked. – állt fel és megölelt. Hiányzott a melengető anyai ölelés tőle, így igyekeztem minden pillanatot kiélvezni.
– Anyám. Igazán ragyogó vagy. – mondtam, majd elengedtük az ölelést. – Ne haragudj, hogyha megvárattalak. – ültünk le, majd anyám intett és sorra hozták az ételeket. Sürögtek forogtak körülöttünk, alighogy asztalt ért a malacsült, már került is mellé a fácán, szinte alig volt hely a hosszú asztalon. Egy szót sem beszéltünk, csupán élveztük az ízeket, majd a desszertnél anyám megtörte a csendet.
– Régen ültünk így kettesben. Mesélj, hogy telnek a napok? – hangja kissé közömbös volt.
– Valóban. Tudod, hogy milyen ez, az ember ha sok időt tölt el valahol, idővel minden kis szegletet felfedez. – forgattam meg kissé a szemem, majd bele kanalaztam a csodás pudingos tejszínhabos édességbe.
– Érzem ám a gúnyt a hangodban, de meg kell értened, hogy ez a te javadat szolgálja.
– Az én javamat? Hogy szolgálja a javamat, ha a saját népem nem ismer? – nevettem fel keserűen.
– Nem tűröm ezt a hangnemet az asztalnál, Oona. – emelte fel a hangját.
– Én meg azt nem tűröm, hogy nem élhetem az életem miattad. – kezdtem bele. – Nekem is fáj, nekem is hiányzik apa, de ezzel nem hozod vissza.
– Elég legyen! – csapott az asztalra. – Az anyáddal és nem mellesleg a királynőddel beszélsz! Nem tűröm a tiszteletlenséget, pláne nem egy ilyen fruskától. – kiabálta, és mind a ketten tudtuk, hogy ebből a vitából már nincs visszaút.
– Elnézést, felség! – hangom tele volt gúnnyal. – Azért, mert te keserű maradtál, én nem akarom így leélni az életem. - szóltam vissza, majd felálltam az asztaltól és kiviharzottam a teremből, egészen a szobáig.
Kimerülten zuhantam a puha ágyamba, bevackoltam magam és gondolatokkal teli fejjel nyomott el az álom. Nem értem, hogy miért csinálja ezt anyám mindig, annyira igazságtalanul bánik velem.
Álmomban megnyertem egy háborút Rahma ellen. Reménykedtem benne, hogy egy nap ez tényleg igaz lesz és nekünk soha többet nem kell majd bujkálnunk...