Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

16) Kezdődik a háború

Két hónap telt el azóta, hogy Logan eltűnt én pedig nem csak feleség, de királynő is lettem. A néppel igyekszem minél több időt eltölteni. Megkerestem azt az árust, akitől a szolgálóm kapta a szempillára való festéket és parancsba adtam neki, hogy szerezzen be amennyit csak tud, természetesen a legnagyobb titokban és árulja itt mindenkinek. Ismerje meg Lamia is ezt a csodás dolgot. Nem kevés arany ütötte a markát, ahogy a többi árusnak is. Az nép végre megismerhetett, végre szabad voltam az országban, akkor mentem és oda ahova akartam és ez remek érzés volt. Királynői létemmel persze rendesen bokrosodtak a teendőim, de igyekeztem mindent megtenni az országért, viszont a gyilkosságok száma megszaporodott. Egyre fogytak az idős, nagy befolyású, erős varázslók és lények és a sereg, az őrök teljesen tehetetlenül álltak előtte. Senki nem tudott segíteni, senki nem látott semmit, ami engem is aggasztott, ahogy az új királyt is. Bastien közelségét egészen megszoktam már, bár a helyzet sokat nem javult, de vannak kötelességeink, amiknek eleget kell tenni. Kétségtelenül erős személyiség, szigorú király, de szerencsére a beleegyezésem nélkül nem hozhat döntéseket, ezzel pedig több tucat ember életét mentettem meg eddig. Amióta Noor beköltözött a régi szobámba nagyon sokat tudunk együtt lenni, persze amikor van szabadidőm. A nép szerint tökéletes páros vagyunk, rengeteg jó kívánságot kapunk, hogy mihamarabb trónörököst láthasson a nép, ami nekem azóta is elég nehéz téma, bár tény, hogy Bastien dolgozik rajta. Már nem fog el hányinger tőle, ha megcsókol vagy közeledik hozzám és nem is fukarkodik vele, hogy kihasználjon minden kettesben töltött időt. Rengetegszer lep meg vacsorákkal, virágokkal, ékszerekkel, a legritkább borokat és ételeket hozatja a palotába. A festményünk is kikerült már a falra, ahogy azt illik.
- Nem hiányzik...? – kérdezte szomorúan Noor, miközben a fűzőmet húzta össze egyik reggel. Elszorult a szívem.
- Bárcsak itt lenne... Szerinted ő is ennyit gondol rám? – kérdeztem könnyes szemmel, mire Noor bólogatni kezdett. – Sajnos ez már nem számít. Itt hagyott és nem is jön vissza, én pedig boldog vagyok. Királynő vagyok. – húztam ki magam és a tükörben méregettem a ruhát.
– Oona... nagyon megváltoztál. Tudom, hogy fáj, hogy Logan...
– Ezt a nevet többet itt nem akarom hallani, értetted? – kiabáltam rá. – Elment, így döntött, te pedig fontold meg jobban, hogy hogyan beszélsz a királynőddel. – szavaimra szomorúan sóhajtott egyet és bocsánatot kért.
- Jó reggelt! -lépett be a szobába Bastien, mind a ketten fejet hajtottunk, majd megcsókolt. – Igazán pompásan áll ez a ruha. Reméltem hogy tetszeni fog amikor megvarrattattam.
– Nagyon tetszik, köszönöm, csodás ajándék. – mosolyogtam és megpördültem benne.
– Itt van a doktornő a vizsgálat miatt. – jelentette be, mire elmosolyodtam.
- Engedjük akkor be. – mind a ketten kimentek, a doktornő pedig bejött, majd illedelmesen köszöntött. Két hetente jár hozzánk vizsgálatra, ez is Bastien ötlete volt, hogy időben tudhassunk mindenről. A szokásos vizsgálat után komor arccal ült velem szembe.
- Felség... Gratulálok, Ön áldott állapotban van. – mosolygott, de mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta. – Viszont... A gyermeknek esélyesen nem lesznek képességei. – értetlenül álltam ez előtt a kijelentés előtt.
- Dehát az hogy lehet? Nem tévedsz? – kérdeztem szkeptikusan, de jött is a válasz.
- A tévedés teljesen kizárt, ennek pedig csak magyarázata lehet... A gyermeknek nem mind a két szülője Lamiai. – mondta ki, mire a szobában megfagyott a hangulat.
- Ez nem derülhet ki, ha bárkinek elmondod, azért a fejeddel fizetsz, értetted? -parancsoltam rá idegesen a doktorra, aki nem ellenkezett. Ezek szerint a gyermekem apja nem Bastien, hanem Logan... Nem tudtam, hogy sírjak vagy örüljek, elvégre ha ezt Bastien megtudja, akkor biztosan megöl, viszont ezt nem fogom tudni örökké titkolni. Egyszerre csak ágyúdörrenés ütötte meg a fülemet és megremegett a palota. Ijedten rohantam ki az erkélyre, ahol jeges rémület lett rajtam úrrá. Hatalmas sereg terült el a rózsabokor előtt, mint egy fekete árnyéktenger és mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Rahma megtámadt minket. Ahogy lenéztem a főkapuhoz a hadsereg szinte készen indult meg a rózsabokor fele. A csillogó ezüst páncélokon megcsillant a napfény, egyszerre volt elborzasztó és gyönyörű látvány. Tudtam, hogy mit kell tennem. Kirohantam a szobából, gyorsan ellenőriztem, hogy mindenki jól van-e, a sérültekhez pedig Noort küldtem gyógyítani. Szerencsére komoly baja senkinek nem lett. Út közben Bastienbe botlottam. Már páncélban volt, egy újabb csapatot vezényelt ki éppen.
– Megsérültél? – kérdezte és végigmért sebek után kutatva.
– Nem, én jól vagyok, de sokan sérültek meg. Már az orvos és Noor is ott van segíteni. De tudni akarom, hogy hogyan fordulhat elő ilyen fajta erős támadás. – kiabáltam, miközben a hosszú folyosón haladtunk végig.
– Nem tudom, de nem fognak bejutni, ne aggódj. – hangja tele volt önbizalommal.
– Ne aggódjak? Valaki meg is halhatott volna! Biztos vagyok benne, hogy elárultak minket.
– Ez csak spekuláció és szerintem alaptalan.
– Itt én vagyok a királynő és... – hamar félbe szakított.
– Én pedig a király és egy egész ország hadseregét irányítom! Tudom, hogy mit teszek, szóval kérlek... bízd rám. – kiabálta, majd felsóhajtott és átfogta az arcom. – Nem lesz baj, a pokolra küldjük őket. Te csak maradj itt és vigyázz a palotára. – kérte és össze érintette homlokunkat, majd hosszan megcsókolt és elsietett.
Pár pillanatig álltam ott, majd a fegyverraktárba rohantam és magamhoz vettem apám régi kardját. Anno ezzel védte Lamiat és most én fogom védeni ezzel a hazánkat. Éreztem, hogy Logan is ott van valahol, de ezer között is felismertem volna a páncélját. Kirohantam a fő erkélyre és buzdítottam a népet arra, hogy kitartsanak. Ott volt az a bizonyos csillogás, az a fény, amit Aaron Lamia fényének mondott. Ahogy lerohantam volna Aaronba botlottam, aki rögtön faggatni kezdett.
-Oona, jól vagy, nem esett bajod? -kérdezte aggódva.
-Jól vagyok, de ki kell menni. Harcolni kell nekem is! -mondtam, Aaron mégis megállított.
- Addig itt kell maradnod, amíg nem mérjük fel az erejüket. Ha mindenáron a harctérre vágysz a Rózsabokorhoz menj... A boszorkák a védelmet erősítik! -parancsolt rám, én pedig engedelmeskedtem. Javában folyt kint a harc, dördültek az ágyúk, pengtek a kardok, miközben én kimenekítettem a népet egy biztos helyre.
- Áldott legyen a királynőnk! Őseink legyenek a kisasszonnyal! -hallottam mindenfelől a síró, megsebzett hangokat. Egyből ahány ápolót csak lehetett még, összeszedtem és egyik részüket a népre, másik részüket pedig a megsebesült katonákra állítottam rá, hogy segítsenek Rosenak és Noornak. Serényen folyt a munka, mindenki kivette a saját részét. Berohantam a trónterembe és magamra varázsoltam királynői öltözetem. Az a ruha volt rajtam, ami az első bálomon. Hajamat kiengedtem, ami és feltettem a királynői hajdíszt, ami színarany volt, egy holdkristály dísszel a közepén lógva, a homlokomat díszítve. Felvettem a szüleim amulettjeit és gyertyát gyújtottam nekik, majd rohantam a rózsához. Ahogy odaértem mindenki meghajolt előttem. Ismertették a varázsigét majd el kezdtük erősíteni a védelmet. Minden erőnket beleadtuk abba, hogy tartson a rózsa. Mellettem boszorkány társaim elszántan varázsoltak, mögöttem pedig harcosaink hangját hallottam. Addigra egy nem kis csapatnyi rahmai jutott be. Ott volt Aaron, az utolsó, aki megmaradt nekem a családomból. Mély hangja áthatott a csatazajon, ahogy buzdította a harcosokat. Előttem pedig Rahma sötétsége volt... Minden, ami ellen 19 évig küzdöttem, hiába volt valahol ott Logan, Rahma ellenség és az életem árán is védenem kell az országomat és már a leendő gyermekemet is.
- Pihenjetek, a védelem kitart pár percig! – kiabálta az udvari varázslónő és rám nézett... Hárman pihentünk le, az egyik fiúhoz orvost kellett hívni, de sajnos későn ért oda. Teljesen kimerült volt és holtan esett össze a rózsabokor előtt, mire a föld egyből elnyelte.
- Mit művel? Ez hazaárulás! – hallottam egy ismerős hangot magam mögül, egyből megfordultam, majd egy hatalmasat sikítottam. Aaron hangja volt az... Bastien váratlanul támadt rá és szívébe mártotta a kardját. Aaron erőtlenül esett össze a földön, Bastien pedig nyomban kiadta az új, véres parancsokat. Nem tudtam tisztán gondolkodni, sírva rohantam oda Aaronhoz, próbáltam megmenteni, de előbb Bastienhez fordultam.
- Ezért meghalsz! – kiabáltam, mire nevetett egyet.
- Én vagyok a király drágám! Itt az én parancsomat hallgatja minden katona! – szólt vissza, majd a földre lökött Aaron mellé.
- Pont olyan vagy, mint a szüleid pici lány. Bátor vagy és erős. Csak találj vissza magadhoz... -mondta Aaron nekem és egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd teste elgyengült... Meghalt... Percekig sírtam mellette, hogy nem halhat meg. Ő volt az utolsó családtagom és most végül teljesen egyedül maradtam. Fájdalom hasított a szívemben és hangosan felsírtam, mire a föld megremegett és egy hatalmas hasadék nyúlt végig a rózsával merőlegesen, a két országon áthaladva. Egyszerre csak egy erős kéz rántott fel a földről és szélsebesen a palotába vitt. A rózsa nem volt messze a palota oldalától, ha az ember lassú is volt, talán tíz perc kellett neki, hogy a palota kapujától a rózsáig sétálhasson. Páncélban volt, az arcát nem láttam a katonának, de képtelen voltam ellenkezni. Ahogy feleszméltem már a régi szobámban voltunk. A katona leültetett az ágyra és féltérdre ereszkedett előttem, majd levette a sisakját. Könnyeim újból utat törtek maguknak.
- Semmi baj nem lesz, Oona... – mondta, én pedig a csatazaj ellenére ami beszűrődött a szobába, minden egyes szót elhittem.
– Hol voltál? – kiabáltam rá és erősen pofon vágtam. – Magamra hagytál, nem hiszek neked többet! – üvöltöttem és a mellkasát ütögettem, ám egy ponton elkapta mind a két csuklómat és megcsókolt. Ez volt az a csók, amire hosszú ideje vártam. Nem olyan lélektelen volt, mint Bastiené, tele volt szenvedéllyel és fájdalommal.
- Hiányoztál... – sírtam és még jobban magamhoz húztam.
- Te is hiányoztál nekem... – mondta és egy puszit adott a hajamra. Újra a karjaiban tartott a szerelmem, Logan.
- Logan, el kell mondanom valamit... – kezdtem bele, bár nem tudtam, hogy a háború-e a legmegfelelőbb pillanat-e arra, hogy elmondjam neki a nagy hírt, hogy a leendő trónörökös apja bizony ő és nem más.