Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

17) A gyermekemért bármit!

– Logan, valamit el kell mondanom... – kezdtem rekedtes, fáradt hangon.
- Bármi is az, ráér, most téged kell megvédenem! – mondta határozottan. Finom csókot adott és visszavette a sisakját.
- Itt maradok és védem a palotát. – mondta és elindult volna, de elkaptam a karját.
- Hol voltál eddig? Miért hagytál magamra, ráadásul ennyi időre? – kérdeztem gyengén.
- Nem tehettem mást, az országom szemében áruló lettem, menekülnöm kellett, nem jöhettem előbb. Valaki bemocskolta a nevemet, apám egészen bele betegedett. – szégyellte magát, de csak megcsókoltam.
- Már itt vagy és ez a lényeg... – suttogtam. A kezemen a gyűrűt vette szemügyre, szemei még szomorúbbak lettek.
- Hát hozzá mentél... Ezek szerint a felesége vagy... – mondta könnyes szemmel.
- Te is tudod, hogy nem volt választásom, de a te feleséged akarok lenni, senki másé. – fakadtam sírva, mire a falhoz tolt és hosszasan megcsókolt. A levegő forrott köztünk, egyből a nadrágjához nyúltam, újra őt akartan érezni, mire felsóhajtott, de észbe kaptunk és leálltunk.
- Védem a várat, de soha többé nem hagylak el, ígérem. – mondta, majd kiszaladt a szobából. Hangos ágyúdörgés hangzott egyre közelebbről, én pedig tudtam, hogy mit kell tennem. Kirohantam a szobából a karddal, ami ott hevert mellettem az ágyon. Tehetetlenül megálltam az üres folyosón, nem tudtam, hogy merre menjek, csak azt tudtam, hogy meg akarom védeni Lamiat. Elindultam a keleti tornyok fele. A lépcső felénél tartottam, amikor meghallottam Bastien hangját, ahogy utasítja a csapatokat. Éreztem, ahogy elönt a düh és a szomorúság, hiszen ő volt, aki megölte Aaront. A sarokban álló páncélt magamra varázsoltam, begyűrtem a hajam a sisakom alá és felvettem, hogy ne lássa, ki vagyok. Ahogy elindultam a hang fele egy ágyúgolyó csapódott a palotába mögöttem, ezzel hatalmas lyukat vájva a vastag kőfalba. Nagy porfelhő maradt utána, ami szinte fullasztott. Alig léptem párat és újabb golyó hasított a falba. Tudtam, hogy Rahma már itt van a városban, a palota körzetében, de akkor éppen semmi másra nem vágytam, csak a bosszúra. Ahogy magam mögé néztem láttam, ahogy a palota szinte romokban van. Visszafordultam és előre rohantam, a hang mégis egyre távolodott.
- A csatamezőre! – hallottam Bastien egyre távolodó hangját, én pedig ledermedtem. Ha utána megyek, akkor veszélybe sodrom a saját életem és Lamia jövőjét, ha viszont nem teszem meg, a gyermekemnek szerető apa nélkül kell felnőnie, azt pedig nem engedhetem. Ha a férjem megtudja, hogy Logan itt van, gondolkodás nélkül megöli, mindegy melyik oldalon harcol. Egy pillanat alatt döntöttem... A gyermekemért bármit! Bastien után futottam, ki a palotából. Az istállóban már csak az én ébenfekete telivérem nyugtalankodott. Odarohantam hozzá, egyből megismerte a hangom. Gyorsan felszerszámoztam és felpattantam a hátára, az utóbbi időben teljesen elhanyagoltam szegény állatot, ő mégis hűségesen örült nekem. Nem volt hozzászokva a nehéz páncélhoz, de hősiesen tartott a hátán. Megsimogattam és kiadtam neki az utasítást. Szélsebesen vágtatni kezdett ki a városból egészen a rózsabokorig. Ott meghúztam a kantárt, ezzel megállítva a lovam, aki fáradtan állt meg. Gyorsan leszálltam a hátáról, hiszen Lamia határain kívül elpusztulna.
- Szép volt... – dicsértem meg, majd összeérintettem a fejünket. – Ég veled...! – mondtam lemondóan és elengedtem. Szomorúan néztem fekete szemébe, majd elindultam a bokor fele. Éreztem, hogy Bastien valahol ott lesz, a rózsa túloldalán...
Nem messze tőlem boszorkák és varázslómesterek harcoltak a gonosszal, aki áttörte a rózsabokrot. Arra vettem az irányt és Lamia oldalán kezdtem ontani az emberek vérét. A harc szinte a kisujjamban volt, egyből bravúrosan forgattam a kardot, amiben őseim szelleme lakozott, ezzel segítve Lamiat győzelemre. Mindig is iszonyodtam a vérontástól, de ott a harcmezőn erősebb volt bennem a hazaszeretet, kitartás és düh. Lassan átvergődtem volna a rózsabokron, amikor Noor hangját hallottam meg. Egy katona támadta meg. Odarohantam és hátba szúrtam a katonát. Noor a szemembe nézett és egyből megismert, de egy szót se tudott szólni.
- Noor, kell a tekercs! – mondtam neki határozottan. Noor egy pillanatig még tétovázott, majd bólintott.
- Máris felség... – mondta gúnyosan, hangjából mégis áradt a hála és a szeretet. Csakis egy nimfa képes elolvasni a tekercset, amiben olyan varázslatok vannak, amikkel civilizációkat lehet romba dönteni. Egyből elindult a rózsabokor fele.
- Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül.
- A tekercs nem elég, neked egy pálca is kell, én pedig elkészítem neked a legerősebbet. Az előző pálcád is rózsa volt, de csak egy mezei kis bokorról, ha még meg lenne se bírná ki amire készülsz. Neked a Védelmező Rózsa pálcára van szükséged... Menj, én mindent elkészítek! – intett a kezével, én pedig engedelmeskedtem. Nem tudom, hogy jó ötlet-e a Védelmező Rózsából pálcát csinálni, ez a bokor nem tűr meg bárkit gazdájaként, most pedig nem hibázhatunk. Noor levágott a rózsából egy nagyobb ágat, majd a palota könyvtárába sietett, én pedig vettem egy nagy levegőt és átléptem Lamia határát. Átjárt valami furcsa érzés, szinte honvágyam volt, pedig csak egy lépésre voltam a hazámtól. Ahogy előre pillantottam hatalmas sereg terült el előttem. Az ezüst páncélosok Lamiaiak voltak, a fekete páncélosok pedig Rahmai katonák. Habozás nélkül a mi katonáink közé vegyültem. A sereg élén Bastien tartott beszédet a nép buzdítására, szinte sértette a fülem minden egyes hangja, de nem buktathattam még le magam addig, amig nincs meg a tekercs és a pálca.
- Legyőzzük őket! Rahma nem szerezheti meg hőn szeretett hazánkat! Életünket és vérünket adjuk Lamiaért! – üvöltötte Bastien, majd a magasba emelte a kardját, mire a többi katona is azt tette. Én is megemeltem, de nem Bastienért. Minden egyes tette és szava álnok hazugság volt. A kedvessége hamis célú.
Csakis Lamiaért, a szüleimért, a szeretteimért és a népemért harcolok! És persze a két legmotiválóbb, legerősebb indokért... A gyermekemért és a szerelmemért, Loganért!