Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

15) A koronázás (+18)

Hátráltam ahogy Bastien közeledett felém, ám egyszer csak az ágyra estem. Gyorsan felkaptam az egyik párnát és hozzá vágtam, hogy lelassítsam, ám ez semmit nem használt. Varázsolni próbáltam, de teljesen kétségbe voltam esve, így a varázslat hatástalan volt. Kapkodva vettem elő a szoknyám alól a harisnyával a combomhoz erősített pálcát, de csak felnevetett.
- A gyerekes varázslataiddal sem akadályozhatod meg, hogy az enyém légy! – nevetése gúnyos volt, kinyújtotta a tenyerét a pálcám felé, mire az a kezébe repült, ő pedig egy pillanat alatt törte össze a több száz éves rózsa pálcát. Ledobta a földre a darabokat, majd odaért hozzám. Végigfektetett az ágyon, én pedig ütögetni kezdtem, mire lefogta a kezeimet és fölém mászott. Lassan csókolgatni kezdte a nyakam és a melleim, én pedig próbáltam kiszabadulni a szorításából.
- Látom nem akarsz leállni a lázadással... – mondta, majd el kezdte letépni a ruhát rólam. A meseszép hófehér ruha, ami az ártatlanságot és a hűséget jelképezte apró foszlányokban hullott a földre. Kiabáltam, rugdosódtam, de esélyem sem volt ellene próbáltam varázsolni, de dühöm ellenére se tudtam semmit tenni. Valahogy a varázs nem akart működni. A fehérneműimet is lerángatta rólam, én meg ott feküdtem alatta tehetetlenül és meztelenül. Szégyelltem magam az utolsó porcikámig. Végigmért, majd elmosolyodott. Kiszedte a hajamból a fátylat és azzal kötözte kezeimet az ágy hideg favázához, majd magát is megszabadította a ruháitól. Ahogy széthúzta a lábaimat orrba rúgtam, úgy éreztem, most egy kicsit húzhatom az időt, ám Bastien csak megtörölte felszakadt, vérző száját, elkapta a lábaimat és szétfeszítette őket, majd közéjük feküdt. Vadul rángattam a kezem, hátha kiszabadulhatok, ellenkeztem minden erőmmel, majd egyszerre csak éles fájdalom hasított belém, mire felsikítottam. Bastien egyből gyors tempóban, vadul kezdett mozogni, ami rettenetesen fájt. Könnyezni kezdtem, majd kitört belőlem a sírás. Feladtam a harcot Bastien ellen, de végig csakis Loganre tudtam gondolni. Úgy éreztem, hogy ezzel most elárultam őt, mindent amit ígértem neki. De ha igazán szeretne, nem hagyná, hogy ez történjen. Lehet, hogy Bastiennek igaza volt az emberekről, mind gyáva. A férjem pár perc után el is érte a csúcsot és lihegve dőlt be mellém, majd eloldozta a karjaimat, amik erőtlenül zuhantak a párnára. Összehúztam magam, fájdalomtól és szomorúságtól remegő testtel hátat fordítottam neki. A hosszas sírásban elnyomott az álom. Nagyon korán volt amikor keltem, még a Nap sem sütött igazán. Ahogy visszaemlékeztem az éjszakára, sírva pakoltam össze és rohantam vissza a szobámba, csupán egy szál köntös volt rajtam, amit Bastien székéről vettem el. A szobámban Noor várt, éppen pakolászott. Így, hogy én közös szobában leszek a férjemmel neki esélye van ide költözni, amibe minden kérdés nélkül beleegyeztem. Ahogy meglátta a felszakadt számat és sebes arcomat, hívatta az orvost, tudta, hogy valami nincs rendben. Alig telt el pár perc, én mégis óráknak éreztem, mire megérkezett Rose, Lamia legjobb orvosa. Némán kezdte kezelni a sebeimet, a folyadék amivel kitisztította, égetett. Mindvégig az erkélyem felé nézegettem, vártam minden percben, hogy újra hallhassam a kopogást, de már teljesen reményvesztett voltam.
- Kifáradna? – nézett Noorra, ahogy végzett ő pedig fintorogva kisétált a szobából. Ahogy rám nézett az orvos, szemei szelídek voltak, amik megnyugtattak.
- Felség, először is gratulálni szeretnék a házasságához, hiszem, hogy Ön remek királynő lesz. – kezdte, engem pedig újra a hányinger kerülgetett ahogy belegondoltam, hogy mi is történt az este és az éjszaka.
- Köszönöm, de... – kezdtem, de közbe szólt, miközben pakolni kezdett.
- De!... Őszintén mondja meg, mint nő. Úgy érzi, hogy a megfelelő emberrel az oldalán fog uralkodni? – hangja féltő volt. Az ablakhoz néztem és tudtam, hogy Logan nem jön vissza többet.
- Igen. Szerintem a férjem tökéletes király lesz, a nép szeretni fogja. – mondtam határozottan.
- Értem. Ebben az esetben remélhetőleg sokkal többet fogok az elkövetkezendő időben idejárni a trónörökös érkezését várva. – mosolygott és megsimogatta a vállam. – Viszont ha egyet kérhetek Felség... Tanítsa a férjét önuralomra, mert ezek a sebek elég csúnyák. – tette hozzá, én pedig szó nélkül bólintottam. A nők ezt megérzik egymás között, de a saját élete érdekében titoktartásra kértem. Épp itt volt az ideje, hogy elfogadjam a sorsomat és így találjak boldogságot. Ahogy az orvos elment Noor vissza jött és készülődni kezdtünk a koronázási ünnepségre. Azt a ruhát viseltem, amit anyám az övén.
– Így olyan, mintha ott lenne velem. – mosolyogtam a barátnőmre, mire könny szökött a szemébe. Igazán fényűző, királykék báli ruha volt, hosszú uszállyal, amit egész hosszában hímzett virágok díszítettek. A fölső fűzős része igazán keskenynek mutatta a derekam, amit egy fehér kristályokkal díszített öv emelt még jobban ki. Felső része egyszerű volt, testhez álló, a szoknya selyem anyagából, hosszú ujjakkal. Az ujjak végén és a nyak résznél szintén hímzett virágokkal. Ahogy elkészültünk elindultunk a koronázási ceremóniára.
– Pont olyan vagy mint anyukád. – jegyezte meg Noor és a falon lévő festményre mutatott.
– Mindig erről a napról beszélt, nagyon várta... bárcsak itt lehetne. – álltam meg a kép előtt, de sokat nem időzhettünk az emlékekkel. A terem előtt az ajtónál Bastien várt rám, fel alá sétálgatott türelmetlenül.
– Bocsáss meg a késésért, az orvos járt nálam reggel. – kezdtem, mire felhúzta a szemöldökét. – Megbeszéltük az elkövetkezendő időszakot gyermekáldás esetén. – hangom lelketlen volt, de Bastien mosolyra húzta a száját.
– Remek hírek. Engedelmeddel a lakosztályi hálóterembe hordattam a dolgainkat, este már ott alhatunk. – bólintottam egyet, Noor pedig ledöbbenve figyelt. Én magamat is megleptem a viselkedésemmel, de felesleges volt tovább küzdeni a nyilvánvaló ellen. A lány a terembe sietett, mi pedig pár perc után kézen fogva léptünk be és sétáltunk végig a termen. Két oldalt a felsőbb osztályok nagyja megtalálható volt, senki nem hagyna ki egy ilyen rangos eseményt. A koronázást az idős tanácstag vezette, aki előtte az ítéletet hozta meg. Először Bastien fejére került a korona és kezébe az uralkodói jogar, majd én léptem oda. Felesküdtem a trón, a hazám és a népem védelmére, majd térdet rogyasztottam és a fejemre tették a királynői koronát, ami nem sokkal ezelőtt még anyám fején díszelgett. Az ablakokon erősen sütött át a Nap fénye, kellemesen melengette a bőrt. Kiegyenesedtem, majd a nép felé fordultunk és egy pillanatra összenéztünk.
– Üdvözöljétek Lamia királyát és királynőjét! – jelentett be minket az idős ember, a nép pedig éljenzésben tört ki. Méltóságteljesen sétáltunk végig a termen, majd a hagyományokhoz híven a palotán. Ez nálunk szerencsét hozott a legendák szerint, segített abban, hogy a királyi pár sikerrel védje mindig a várat és országának minden lakóját. Nem volt már sok a menetből, amikor Aaron sietett elénk.
– Elnézést, hogy megzavarom a ceremóniát, de rossz hírekkel érkeztem felség. – pillantott rám.
– Mi történt? Mondd már. – siettettem, mire lesütötte a szemét.
– Felség... Az imént találtak rá Darat mesterre a kertjében, meggyilkolva... – mondta szomorúan.
– Ki lenne képes ilyen szörnyűségre? – dadogtam, hangom remegett a sírás érzésétől.
– Sajnos még nem tudjuk, de...
– Akkor nagyon gyorsan találják meg az elkövetőt! Ilyen gyalázat nem ért minket hosszú évtizedek óta, ezért a tettes felelni fog! – kiabáltam, mire meghajolt előttem, én pedig elsiettem a kertbe.
Mégis kinek kell még meghalnia? Hány jó lelket kell elvesztenie ennek az országnak ok nélkül? Ez a gyilkosság nem lehetett véletlen, ezt kitervelték. A düh minden porcikámat átjárta. Tudtam, addig nem nyugszom, amíg ennek az öldöklésnek nem vetek véget. Én vagyok a királynő, mostantól az utolsó fűszálért is én felelek. Te pedig Bastien, a csatát megnyerted, de meglátjuk ki nyeri a háborút...