Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

19) Az életem árán is

Lassan tűntek el a csillagok az égről, egyre hajnalodott. A sátorban gyertyák világítottak gyenge lánggal. Csak ez a Jack és Bastien voltak bent, én pedig még mindig nem voltam hajlandó beszélni a fogságukban egy szót sem. A sisakomat képtelen volt levenni, mert akárhányszor hozzáért szinte égette az ujját egy varázslat miatt, hát még a másik férfiét. Kínoztak és gyötörtek az elmémbe hatolva, de kitartottam remélve, hogy a gyermekem életben van, én pedig a végére nem tébolyodok meg attól a sok rémképtől és fájdalomtól ami belülről ért. Napok óta nem láttam már Logant, őrülten fájt a hiánya, üvölteni tudtam volna a szenvedéstől és a tudattól, hogy halott.
- Hiába vagy erős, úgyis megtörlek. Tudod, nálad erősebb ellenségeimet is kényszerítettem már térdre. Egyszer te is feladod a harcot és akkor majd szépen dalolni fogsz, máskülönben megöllek. - mondta Bastien gonosz vigyorral az arcán. Egyetlen másodperc is hosszú órának tűnt, majd egyszerre csak magára hagyott, amikor Jack kérette. Egyedül voltam a hatalmas sátorban, a földön ültem, kikötözve egy cölöphöz, ami a nagy sátor közepén állt. Próbálkoztam, de nem tudtam szabadulni. Valami átjárta a testemet, éreztem, hogy homályosan látok, majd egyszerre csak egy olyan jelenet játszódott le a fejemben, amit még sose láttam. Nem is érzékeltem magam körül, hogy a föld vizesedni kezdett. A víz egyre jobban kúszott be, majd tornyozódni kezdett, míg átalakult.
- Oona! - rázott meg valaki, mire felriadtam. Noor volt az, kihasználta a képességét, hogy bejusson és nagyon örültem neki.
- Nincs sok időnk. Hatalmas harcra készül Bastien, meg akarja támadni Lamiat a teljes rahmai sereggel. - hadartam ahogy elvágta a kötelet. Hálásan megöleltem és vissza szöktünk a romokban heverő országba.
- De honnan tudod? Elmondta? - faggatózott.
- Dehogy mondta, nem bolond ő ennyire... Láttam magam előtt. - válaszoltam, de látszólag csak még több kérdése lett.
- Akkor az volt az a dolog a szemeddel...
- A szememmel? Mi volt a szememmel? - értetlenkedtem.
- Oona... a szemed szinte fénylett, észre se vetted amikor bejutottam, ráadásul nehéz volt hozzád jutni. Olyan volt, mintha körbe vontad volna magad egy védőburokkal. - magyarázta a látottakat.
- Akkor gyorsan kellett cselekednünk. - néztem rá összeráncolt szemöldökkel és gyorsítottunk lépteinken. Ahogy visszaértünk, keltettük az embereket, hogy készüljenek a végső nagy harcra, én pedig a sereg élére álltam. Rahma élén Bastien állt, a szemei szikrát szórtak, szinte félelmet keltett az emberekben. A feszült csendet Bastien harsány üvöltése törte meg, ahogy Lamia felé sétált lassan.
- Hol van az a katona, akit reggel fogtunk el? Hol van az a gyáva, aki megfutamodik a harc elöl? Milyen férfi az olyan, aki fél meghalni a hazáért? - üvöltötte folyamatosan, szórta az átkait és szidott. Maradásra intettem a sereget és elindultam Bastien felé, mire felnevetett.
- Arctalanul megbújni a tömegben bárki tud, nem vagy igazi férfi! - kiabálta és el is kezdte levenni a páncélját. - Ha igazi hazafi vagy, egy hős katona és férfi, akkor védelem nélkül küzdesz velem, halálig! - mondta ahogy közel ért hozzám. Csak pár méter volt köztünk, én pedig tudtam, hogy mit kell tennem. Levettem a sisakomat, hófehér hajam pedig lágyan omlott le az ezüstös páncélomon. Ahogy Bastien szemébe néztem, határtalan dühöt láttam, a Lamiai csapat pedig hatalmas éljenzésben tört ki, újra éreztek reményt, hiszen eddig ők maguk se tudták, hogy én vagyok az. Végig halottnak hittek engem is.
- Szánalomra méltó kis ribanc! - üvöltötte rám és előkapta a kardját. - Ha már megjátszod a bátor uralkodót, akkor páncél nélkül tedd! Hadd lássa a néped ahogy lassan elvérzel, miközben bocsánatért könyörögsz lent a porban! -mondta, én pedig dühön ellenére bólintottam. Összpontosítottam az erőmet, mire lehullott a páncél, helyén pedig az a ruha volt, ami a koronázáson volt rajtam, csak nem nagy szoknyával. Lenge volt, de pont ezért volt tökéletes, hiszen szabadon tudtam benne mozogni. Előre húztam a szoknya hátulját és egy mozdulattal letéptem az uszályt, majd az anyagot odébb dobtam. A fejemen ott díszlett Lamia uralkodói fejdísze, ami egy arany fejpánt volt, gyönyörű mintákkal verve, közepén pedig a homlokomra lógott egy fényes ékkő.
- Te is Lamiai vagy, ennek nem kell így lennie. Tudom, hogy ti feleltek Jackkel azért a sok gyilkosságért és azt is tudom, hogy miért tetted. De ha most leteszed a kardot, akkor megkíméllek és életben maradhatsz. Új életet kezdhetsz akár Rahmaban. - mondtam neki együttérzően. - Megértettem a fájdalmad. Világ életedben azt kellett látnod, hogy a trón amire vágysz, a hatalom, a pénz, sose lesz a tiéd hacsak nem játszol mocskosan és amíg ezt az álmot kergetted teljesen eltorzult a lelked. - szavaimból nyugodtság áradt, miközben belül ordítani tudtam volna vele. Az ő válasza mégis csupán egy hosszú gúnnyal teli nevetés volt.
- Remélem felkészültél a halálra... drágám. - mondta sunyin Bastien. Nem volt szüksége kedveskedő szavakra. Minden mozdulatában harcra vágyott és ha nem tudtam diplomatikusan meggyőzni, úgy karddal fogom.
- Én azóta halott vagyok, hogy hozzád kényszerítettek! - vágtam hozzá idegesítő higgadtsággal, mire nekem rontott kardjával. Vártam, hogy hozzám érkezzen és a pengéink összecsapódásával megkezdődjön az utolsó nagy csata, ami mindent el fog dönteni.
Bastien gyorsan közeledett felém, kardja lecsapásra készen állt, én pedig megforgattam a nehéz fegyvert a kezemben, majd magam elé tettem készán állva mindenre, amikor egy erős kéz ellökött, én pedig néhány méterrel odébb a földre zuhantam. Pár pillanatra megszűnt minden, majd a pengék hangos csattanása rázott vissza a valóságba, amit Bastien ördögi nevetése kísért. Kilöktem a hajam az arcomból és az alkaromon támaszkodva megfordultam a hang fele és újra minden tökéletes lett. Végre nem csak a katonáim látták újra a reménysugarat, hanem én is, hatalmas kő esett le a szívemről. Egy olyan kő, ami hosszú ideje nyomott már meg. Ott állt a megmentőm immáron páncél nélkül, haja az arcába lógott, szemei sötétek voltak a dühtől és félmosolyra húzta a száját. Végigszaladt egy könnycsepp az arcomon, ahogy megláttam, hisz oly rég nem láthattam. Ott állt, erősen szorítva a kardját, nekifeszülve Bastiennek az én lovagom, az egyetlen szerelmem...
- Logan... - suttogtam a levegőbe.
Egy pillanatra a szemébe tudtam nézni, majd összeszedte az erejét és ellökte Bastient, majd térden rúgta. Gondolkodás nélkül odarohant hozzám és lerogyott mellém. Átfogta az arcom a két kezével, melegség áradt belőlük.
- Azt hittem nem látlak többet, hogy halott vagy. - hebegtem. Hangom és az egész testem remegett, akárcsak neki.
- Bolond vagy, ha azt hitted, hogy itt hagylak. - mondta és bár örökké tudtam volna a karjaiban maradni, gyorsan kellett cselekednünk. Ahogy felsegített, végignézett, hogy nem esett-e bajom és egy nyugodt sóhajjal nyugtázta, hogy nem sérültem meg.
-Szere... - kezdte, de megláttam Bastient gyorsan közeledni. - Vigyázz! - sikítottam, mire Logan megfordult és miközben a Nap egyre inkább izzott a kék égen, ahol egy felső se volt, elkezdődött a mindent eldöntő, végső harc. A két oldal katonái feszülten figyeltek, ők is tudták, hogy ezt a háborút mi fogjuk eldönteni.