Időtlen szerelem //BEFEJEZETT//

20) Minden háborúban van áldozat

/Logan szemszöge/

Gyorsan kellett cselekednem, az ellenségem felé fordultam, Oonat pedig a hátam mögé utasítottam, hogy baja ne essen. Amint megfordultam, Bastien hegyes tőre az arcomba vágott, a hirtelen fájdalomtól alig láttam, a vágás a szememet is érte. A vérem a vállamra csepegett lassan és beterítette a fél arcomat. A sérült szememből könnyek csordultak elő, amik csípték a sebet. Megint elfogott a szokásos düh és most én is támadásba lendültem. Bastien, úgy harcolt, mint egy hiéna. Kicsit tépett az áldozatából, majd visszavonult a sebeit nyalogatni.
- Gondolhattam volna, hogy az életed árán is megvéded! - kiabált rám nevetve Bastien. - Már akkor este tudtam, amikor lerántottál róla a kertben! - mondta és támadott egy határozott lépéssel, kardja lendült, én pedig az enyémet felemelve kivédtem. Ekkor beugrott az a rémes este, ezek szerint emlékezett rá...
- Tényleg, azt is elmondta a kis szerelmed, hogy jó királyi párhoz illően mindent megtettünk azért hogy hamar trónörökös szülessen? Csodás éjszakákat és nappalokat töltöttünk ám együtt. - áskálódott, kardja hegyével Oona felé mutatva. Szavai jobban fájtak mintha ott egyből szíven szúrt volna. Sejtettem, de nem akartam tudomást venni róla, amíg a szemembe nem lett vágva.
- Nem mondta. De gondolom neked se mondta el, hogy ha volt is egy pillanat amit élvezett belőle az csak azért lehetett mert rám gondolt közben. - vágtam vissza. Nem kalandozhattam el, bizalmam rendületlen maradt a szerelmemben, akármilyen nehéz is volt a súlya a ténynek, hogy mi történt köztük amíg távol voltam.
- És amúgy... - folytattam. - Ne ringasd magad abba a hitbe, hogy az ártatlanságát te vetted el tőle. - mosolyogtam rá, Bastien pedig idegesen üvöltve ismét támadásba lendült, és egy elvétett csapás után hátrálni kezdett, majd menekülni. Kiemeltem két tört az övemből, majd utána hajítottam. Az egyik elől nagyon ügyesen tért ki, a másik viszont mélyen a hátsó combjába fúródott. Felordított, majd visszafordult. Nadrágját hamar áztatta el vére.
Előhúztam kardom, melyet még apámtól kaptam, ő volt a falu leggazdagabb kovácsa, arany markolatú, könnyű acélból csinálta, majd a királyi udvarhoz került. A királynő viszont annyira beleszeretett, hogy először csak randevúzgattak, majd titkos románc lett belőle, végül pedig apám feleségül vette és megszülettem én. Nagyon szerettem a szüleimet, ám egy szomorú napon édesanyám meghalt, apám pedig teljesen magába fordult. Úgy hitte Lamiaiak ölték meg, hogy ők átkozták meg, így vérben forgó szemekkel üldözni kezdte a különleges lényekből álló népet, közben a sajátjára ügyet sem vetve. Így nemsokára én kerülök trónra és remélem Oona ül majd mellettem a királyi székben.
Miközben felidéztem a múltamat Bastien gyáva menekülési kísérlete zökkentett ki. Látszólag alig állt a lábán, nem merte kihúzni a tőrt a combjából, hiszen pillanatok alatt elvérzett volna.
- Te nevezed magad hadvezérnek, erős uralkodónak? - szegeztem neki a kérdést, miközben lassan közeledtem hozzá kardommal a kezemben, amit lefelé lógattam.
- Eladtad a hazádat, kihasználtad a népedet, életeket tettél tönkre és vettél el a saját önző céljaidért. - folytattam, de semmit sem válaszolt, helyette mélyen a szemembe nézett, majd felordított és támadásba lendült minden erejével. A két kard szikrázva csapódott egymásnak, már majdnem sikerül kicsavarnom Bastien kezéből, amikor a sebes arcomba ütött. Az ökle teljesen véres lett, miközben nekem teljesen elzsibbadt az arcom az erős fájdalomtól. Kiejtettem a kardot a kezemből és az arcomhoz kaptam, gyorsan kellett cselekednem, mögé kerültem és átkulcsoltam a karom a nyakán. Erőlködve próbált kitörni a szorításomból, ami nem sikerült neki sehogy sem. Láttam ahogy távolabb a szerelmem valami fényeset emel a kezébe, a tőröm az. Célzott, majd elhajította a tőrt milliméter pontossággal, de Bastien elmozdult, így a karjába fúródott. Próbáltam erősen tartani, de hátra nyúlt, megfogta az ingemet és a válla fölött előre rántott a földre. Kitépte a karjából a tőrt és ledobta a földre. Már alig állt a lábán, sok vért vesztett, de valamiért még mindig talpon maradt. Behunyta a szemét, a fejét felemelte és valamit mormogott, mire a sebek gyógyulni kezdtek rajta. Ekkor a tömegből Oona kezébe dobtak egy hosszú pálcát. Oona ügyesen elkapta és azzal a lendülettel szegezte Bastiennek, mire a pálca végéből vakító fényű sugár indult eszméletlen gyorsasággal az immár teljesen gyógyult férfi felé. Ám ő is előkapta a pálcáját és ugyanúgy megidézett egy hasonló, sötét sugarat, mire a két fény egymásnak feszült. Hatalmas energiát emésztett fel, láttam Oonan, hogy kezd kimerülni, ahogy Bastien is. Középen szinte robbantak a sugarak, ahogy a két erős varázsló elengedte a sajátját, ami ellökte őket. Gondolkodás nélkül a földön fekvő lányhoz rohantam, hogy felsegítsem, amikor éles fájdalmat éreztem a hátamban és a szívemben, miközben a szerelmem hangosan felsikított. Lassan minden eltompult alig hallottam és láttam, majd a szerelmem karjában erőtlenül csuklottam össze. Még hallottam, ahogy Oona sír, a könnyei arcomra hullanak, majd erősen megszorítja a kezem.
- Semmi baj nem lesz, meggyógyulsz! - sírta és megcsókolt.
- Szeretlek... - nyögtem ki halkan utolsó erőmmel és a testem teljesen átjárta valami melegség, majd minden elsötétül.

/Oona szemszöge/

Össze vissza kapkodtam, hogy megmenthessem Logant, bár a könnyeimtől semmit nem láttam. Nem veszthetem el, ő adott értelmet az életemnek és csak ő maradt nekem. Magamhoz húztam és egy puszit nyomtam még langyos homlokára, a vére átáztatta a ruhám. Üvöltve felugrottam alóla és kikaptam egy tőrt az övéből ahogy Bastiennek rontottam. Büszke, önelégült kacajjal védte ki támadásaimat, ám látszott, hogy fárad. Vízszintesen vágott volna meg kardjával, az első rövidebb elől elugrottam, ám a második egy hosszabb lendítés volt, így lendületből térdre vágódva a fűben elcsúsztam mellette a kard alatt hátra dőlve, majd fél lábbal felguggoltam amikor a háta mögé kerültem, míg a másik lábammal beljebb rúgtam a combjában ékeskedő tőrt, amit nem húzott ki, mire hangosat kiáltva féltérdre rogyott. Felvettem a földről Logan kardját és az enyémet és a porban szenvedő férfi felé indultam elégtételt venni. Halkan könyörögni kezd az életéért...
- Gyáva féreg vagy. - mondtam neki és megemeltem magam elé a kardokat.
- Én legalább nem vagyok hiszékeny. - fordult vissza, tekintete felcsillant, majd intett egyet az ujjával a levegőben, mire erős fájdalmat éreztem a kezeimben. A kardok kifordultak a kezem szorításából és Bastienhez repültem.
- Tudod, ha nem lettél volna ennyire makacs, nagyon szép kis életünk lehetett volna és akár most életben is maradhatnál. Viszont nem fogsz... a szeretteid után küldelek és én fogok uralkodni mind a két országban. - magyarázta és lépdelt lassan felém. Minden egyes emlék és halál végigfutott az agyamon, kapkodni kezdtem a levegőt. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy apám és anyám medálja fényleni kezdenek a nyakamban, én pedig olyan erőt éreztem átáramolni a testemen amilyet még sose. Szemeim arany színnel fényleni kezdtek, tenyeremben szinte beleégetve a rúnák nyomai szintén azzal a fénnyel csillogtak vakítóan. Már nem éreztem karjaimban a fájdalmat. Felálltam és Bastien felé kezdtem lépkedni, aki ledöbbenve hátrált. Lépteim nyomán megrepedt a föld.
- Lehetetlen... - szeppent meg a sebesült férfi és támadó állásba állt a két karddal.
- A tekercset! - kiáltottam Noornak, aki odadobta. Körülöttem apró tornádó keletkezett, ami megemelt engem is és a tekercset is magával ragadta. A zsineg ami összekötötte kibomlott és a széllel együtt forgott körbe a szemem előtt. Kezeimet lassan emeltem meg, a rúnák véresen szikráztak benne, tenyereim kissé az ég felé fordítva, megdöntve áramoltatták a hatalmas erőt a testemben. Állítólag a tekercseket csak bizonyos nimfák tudták elolvasni, ugyanis ők voltak a legrégebbi lények, ám ahogy a szemem előtt ment el, minden szavát értettem a varázslatnak.
- Ezt a szerelmemért, az anyámért, Aaronért és a népemért... Ég veled "drágám"! - mondtam egy egész túlvilági hangon, majd a tekercs utolsó szavát is elolvastam. Minden fájdalmam egyszerre tört elő, felkiáltottam és egy erőteljes arany csóvával áthatoltam Bastien testén és lelkén. Akkora energia szabadult abban a pillanatban fel, hogy a közelben lévő fák tövestül csavarodtak ki. Bastien szájából folyni kezdett a vér, majd holtan vágódott el a földön, lélektelenül...
Vissza szálltam a földre, immáron nem fénylett sem a tenyerem sem a szemem, teljesen normális testben éreztem önmagamnak magam. Loganhez siettem, bár alig álltam a lábamon és lerogytam mellette, tudtam, hogy már soha többet nem lehet az enyém.
- Találkozunk odaát... - suttogtam sírva, miközben az ölembe húztam. Úrrá lett rajtam a keserű szomorúság, amikor Noor lépett ki a tömegből. Mellém térdelt és átkarolt.
- Segítek, én megmenthetem...- mondta és odébb küldött. Könnyeimet törölgetve álltam fel, nem tudtam, hogy hogyan lehetne a halálból vissza hozni főleg egy embert, majd ahogy a kezét a sebre helyezve igéket kezdett motyogni égnek emelt arccal mindent megértettem. Tudtam, hogy a legjobb barátnőm feláldozza magát azért, hogy a szerelmemmel lehessek és képtelen voltam mozdulni.
- Noor... - hangom megcsuklott, ő pedig csendre intett.
- Megérdemled a boldogságot az idők végezetéig... - szeme könnybe lábadt, ő pedig még jobban koncentrált. A seb teljesen begyógyult, a lány pedig, ahogy pár perce Logan, ő is a földre zuhant. Gyorsan odaugrottam hozzá és elkaptam, nehogy megüsse magát, ám amikor a szemébe néztem, csak egy üveges tekintet nézett vissza rám, az arcán megmaradt a mosoly, belőlem pedig újból előtört a sírás. Lesimítottam szemhéját, ezzel örök szemfedővel letakarva a szemét annak a lánynak, aki jóban- rosszban mellettem volt és végül meghalt az én boldogságomért. Bántam a csúnya szavakat amiket hozzá vágtam és ő azok ellenére is életét adta. Ahogy Noort sirattam, nem messze tőle Logan mellkasa mozogni kezdett.
- Lélegzik... Lélegzik! - mondtam halkan, majd egyre hangosabban. Két katona sietett oda hozzá, kettő pedig hozzám. Az egyik páros Logant vitte az orvosokhoz, a másik páros pedig Noor elgyengült, mozdulatlan testét vette el tőlem és támogatott engem felállni. Felnéztem az égre és akkor belegondoltam: megnyertük a csatát, Rahma visszavonult, de mégis milyen áron...