Mistletoe / Befejezett /

❄ 14.Nap ❄

December 14.

Nem akartam elhinni, hogy mégis mit műveltem. Valamit rakhattak előző este az italomba, ugyanis ha én képes voltam úgy érintkezni egy fiúval egy rakat ember szeme láttára, akkor valóban valami gikszer lehetett velem. Az írás sem ment már, mikor visszatértem a kabinba. Inkább helyette aludtam és reggel megpróbáltam olyan halkan elhagyni a szobát, hogy JungKook ne ébredjen fel. Nem akartam vele beszélgetni a tegnapról, tulajdonképpen semmisnek akartam az egészet, de ő pont olyan fiúnak tűnt, mint aki tisztázni akarta a történteket. Én meg pont olyan lány voltam, aki ezt soha nem akarta volna. Nekem minden cselekedetem meggondolatlan volt, néha felelőtlen, igazából nem érdekeltek a következmények, de most kivételesen nagyon is foglalkoztatott a dolog.

Éjszaka nem sokat aludtam, így akkora sötét foltok voltak a szemem alatt, hogy minden szembejövő ember arrébb ment tőlem minimum két méterrel. Reggelizni is inkább egyedül ültem le, az ablak mellett magányosan falatoztam, de most különösképpen az étel sem boldogított. Próbáltam hát olyan helyet keresni, ahol JungKook nem nagyon talál rám és egyedül is lehetek, ez a hely pedig nem más volt, mint a hajó teteje.

Direkt vittem már reggel magammal a kabátomat, így azt magamra véve léptem ki a hidegbe és nyugodtam meg afelől, hogy egyedül vagyok. Most különösen fagyos volt a levegő, a hó sem esett, így mindenki inkább bent foglalta el magát. Közelebb mentem a korláthoz és azon megtámaszkodva néztem a távolba. Semmit sem lehetett látni a nyílt vízen kívül, ami engem most nagyon is megnyugtatott.

- Esküszöm, ha nem lenne az írás már rég beledőltem volna - tekintettem le a jeges tengerre, majd karomra hajtva fejemet ereszkedtem lejjebb és bámultam tovább a tükörsima vizet. Jó volt egyedül lenni. Minden gondom elfeledtem és szinte kitisztult a fejem. Mintha problémák nélküli ember lettem volna. Lehet másnak furának tűnt, hogy egy szimpla fiút ennyire túldramatizáltam, nekem ez mégis más volt. Sok ember nem érthette meg, hogy miért félek mindeztől. Vagy inkább miért irtózom. Aki egy boldog harmónikus életet élő családban nőtt fel és minden szeretetet megkapott, az ostobának kiáltott volna ki. NaEun se érthette, neki nem voltak szülei, akiktől azt a bizonyos szeretetet megkaphatta volna, de az árvaházban olyan emberekre lelt, akik pótolták mindezt neki. Nála pont ezért is alakult ki egy bizonyos szeretetéhség. Nálam pont az ellentettje volt az igaz. Nem vágytam az emberek szeretetére. Miért is vágytam volna, ha úgy sem tapasztaltam szinte soha ?

- Hát itt vagy, már mindenhol kerestelek. Bezzeg a telefonod most tuti nincs nálad, minek is az, hiszen... - trappolt felém NaEun, de rá se hederítve néztem továbbra is a tengert. Igazából nem mutattam, de örültem, hogy megjelent. Talán a gondolataim túl messzire mentek volna, hogyha egyedül maradok a továbbiakban is. - Valami baj van ? - érintette meg a karomat, minek hatására lassan kiegyenesedtem és ásítva felé néztem.

- Fáradt vagyok...

- Hát azt látom - húzta el a száját a karikáimra célozva, mire csak megvontam a vállamat és ismét előre néztem. - Mégis mi van veled ? Először a szüleid most pedig JungKook... Jó értem a helyzetet, de mégsem.

- Na látod, az a vicces, hogy én sem - nevettem fel keserűen és levegőmet kifújva figyeltem, ahogy a fehérség lassan elhalványodik.

- Jó, kezdjük a szüleiddel. Azt tudom, hogy találkoztatok, mi történt ?

- Semmi, csak a szokásos. Elmondták, hogy milyen rossz lányuk vagyok, úgy, hogy fel sem ismertek. Látnod kellett volna az arcukat, mikor közöltem velük, hogy amúgy én vagyok az. Na az felejthetetlen volt...

- Komolyan, nem változnak - rázta a fejét barátnőm, amire csak egyet értően bólogattam. - És emiatt ittál annyit ?

- Aham...