Mistletoe / Befejezett /

❄ 12.Nap ❄

Komolyan mondom... Mégis mit akart tőlem JungKook ? Azt gondolta, hogy ilyen könnyen elmesélem neki a fél élettörténetemet vagy mi ? Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Szörnyen ideges voltam és főként amiatt, mert én magam se tudtam, hogy mi volt velem. Egyszerűen képtelen voltam megbirkózni azzal a sráccal, hogy meg akart ismerni, hogy közelebb akart kerülni hozzám. Nem tudtam benne bízni. Nem tudtam senkiben sem bízni. Egyszerűen képtelen voltam erre. Hisz, ha az ember egész életében pont azoktól nem kapott semmi szeretetet és törődést, akiktől a legnagyobb szüksége lett volna, akkor mégis, hogy lettem volna képes normálisan viszonyulni az emberekhez ? Azt se tudtam, hogy mi fán terem a szeretetet, a törődés. Néha komolyan fogalmam sem volt az emberi érzelmekről. NaEun volt az, aki megtanított az ilyenekre. Ő miatta voltam képes a könyveimbe érzelmeket leírni, hisz sokkal könnyebb volt egy teljesen más személy bőrébe bújva átélni dolgokat. Én magam nem tudtam helyesen kifejezni azt, amit éreztem. Képtelen voltam rá... És most jött ez az ismeretlen pultos srác, aki elérte, hogy meginogjak legbelül. Aki saját magát adva volt mellettem és foglalkozott velem. Nekem ez nem ment eddig és úgy éreztem, hogy ezek után se tudok mindezzel megbirkózni.

- Hisz könyörgöm... Egyáltalán mi is az a szeretet ? - hajítottam idegesen a kiürült poharat egy kuka felé, de az nagy bosszúságomra félre ment, így a földön kötött ki. - Ez a nap tökéletes lezárása - ironizáltam, majd sóhajtva kiengedtem minden feszültséget magamból és lehajoltam a papírért. Eközben megpillantottam magam mellett két pár cipőt, akik tulajdonosai ciccegve álltak meg mellettem.

- A mai kölykök csak szemetelni tudnak - magyarázta a nő, mire lassan felemelkedtem a pohárral a kezemben és gúnyosan elmosolyodva szólaltam meg.

- Ha nem látná, éppen kidobni ké... - akadtam meg hirtelen és ledermedve bámultam az előttem álló házaspárt. Kifogástalan öltözet, kifogástalan haj, megvető kifejezés az arcon és belül rothadt szív; a szüleim.

- És még szemtelen is - rázta a fejét anyám, így kontyba kötött hajából kiszabadult pár fekete tincs. Fagyos szemeivel méregette az arcomat, miközben kezével még mindig apám sötét öltönybe bújtatott karját szorította.

- Ne foglalkozz vele drágám - nézett a nála alacsonyabb nő felé apám, aki már úgy tűnt kezdte unni, hogy felesége jelenetet rendezett egy ilyen kis dolog miatt. Egy dolog, amivel egyet értettem apával...

- De akkor is, a mai gyerekek szörnyen neveletlenek. Pont úgy, ahogy a mi lányunk is - magyarázta tovább anya, és még csak fel se tűnt neki, hogy én álltam előttük. Ilyen egy mintaszülő kérem szépen... Gratulálok.

- Miért hozod fel mostanában ennyiszer őt ? Ha nem válaszol a hívásunkra akkor így járt, ne is foglalkozz vele - mondta apa idegesen, mire anya még vetett felém egy lesújtó pillantást, majd apával el is tipegett a liftek felé.

Mint már egyszer mondtam, én haláli nyugodt ember voltam. Összvisz két dolog tudott felidegesíteni; a nagy egoval rendelkező emberek és a szüleim. Úgy érzem, a szüleim is kicsit el voltak szállva maguktól. Néha komolyan azt hittem már, hogy ők úgy gondolják magukról, mintha olyan szuper szülők lettek volna. Pedig ők messze álltak a jó és gondoskodó szülők fogalmától. Ők valahol a béka feneke alatt voltak százzal. Tehát ezek miatt az indulatok miatt, amik felbolydították az állóvizet bennem, nem bírtam magammal és utánuk siettem. Még épphogy odaértem, mielőtt még a lift ajtaja, amelyikbe beszálltak becsukódott volna. Kezeimmel megfogtam az ajtót, amire a bent álló két ember felkapta a fejét és felvont szemöldökkel néztek felém.

- Milyen az a szülő, aki még a saját lányát sem ismeri fel ? - szedtem le nyakamból a fekete sálat, ami miatt már talán fel tudott ismerni a két ledöbbent ember. Először összevonták a szemöldöküket, majd mikor rájöttek, hogy valóban én voltam az, meglepetten pislogtak felém. - Legalább most rájöttetek - húzódtak ajkaim gúnyos mosolyra, majd elléptem az ajtóból és intve feléjük egyet elsétáltam a kabinom felé. Viszont hiába éreztem elégedettséget belül a szüleim arckifejezése miatt, ez az érzés egy szempillantás alatt elmúlt és átvette helyét az üresség. Lassan benyitottam a szobába és magam mögött becsukva az ajtót nekidőltem és lehunytam a szememet. Egyáltalán nem csalódtam bennük, sejtettem, hogy úgy sem ismernek fel, ha én nem mondom, mégis. Valahol mélyen talán reménykedtem abban, hogy majd felismernek, leszúrnak, amiért nem vettem fel a telefont, hogy úgy viselkednek majd, mint egy igazi, normális szülő. Viszont úgy tűnt, hogy mint mindig, úgy most is túl becsültem őket. Hisz ennyi egyedül töltött szülinap, karácsony, és fontos napok után, már tudhattam volna, hogy ők sosem változnak. Néha komolyan megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon miért éltem, ha már a saját szüleimnek nem voltam fontos ? Egyáltalán kinek volt öröm az, hogy én megszülettem ? - Még a végén depresszióba esel, ha így elmélkedsz HaNi... Nem véletlenül nem teszed soha - motyogtam magam elé, majd fejemet felemelve elindultam a fürdő felé. Jó hideg vízzel megmostam az arcomat, de mikor felemeltem a fejemet és megpillantottam elkenődött rúzsomat az ajkaimon, letévedt tekintetem a sminkes cuccom felé, majd ismét a tükörképemet bámultam. Igen, nekem is kijár a szórakozás. Én is tombolhatok, ha olyan kedvem van.