Amikor rád szakad a plafon

Előtte

Legalább öt percig eltart, amíg végre előbányászom a kulcsaimat a táskámból.

Ez csak a betetőzése a nap borzalmainak - három dolgozat, lekéstem a buszomat és még be is szóltak nekem, hogy a figyelmen kívül hagyás most túl nemes cselekedet érzését keltette - , de elég volt ahhoz, hogy idegességemben bevágjam magam mögött a végre kinyitott kertkaput.

Átvonszolom magam a rövid átjáró alagúton, ami az ajtónkat is határaként tartalmazó udvarocskába vezet.

Éljen Szöul a magas zsúfoltságával együtt!
Benyitok az ajtón - és ebben a pillanatban az idegességem felugrik vagy tíz fokot a belső nyugalmi skálámon.
A húgaim már megint teljes erővel hallgatják a valamelyik kpop-bandát. Ebben a hónapban ez már legalább a tizenhetedik alkalom, hogy erre jövök haza; hiába kértem meg őket minden egyes esetben, sőt volt, hogy reggel, elmenés előtt is a lelkükre kötöttem, hogy a szomszédok lassan megjelenő utálatának és az én békémnek érdekében legalább ne tízmillió decibellel hallgassák a zenét, még ha azt figyelmen kívül is hagyják, hogy nekem már a könyökömön jön ki a kpop-zene, amit ráadásul utálok, mint a szart.
De ők, hiába mutatják azt az iskolai jegyeik, hogy okosak, képtelenek megjegyezni ezt az egy dolgot, amit kérni szoktam tőlük. (A házimunkákat anya meg én elvégezzük.)
A szüleim szívesen hallgatják időnként a húgaim izlését kísérő zenéket és el is kényeztetik őket; szinte soha nem mondanak nekik nemet semmire. Én meg dolgozom, tűrök és ha megkérem őket, hogy ugyan hallgassák már úgy, hogy ha lehet, én minél kevesebbet halljak belőle, még ők lesznek rám dühösek vagy apáék szólnak rám, hogy hagyjam már őket.
Szóval abszolúte ők a kis királylánykák.
Sóhajtva lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátomat (jesszus, de elgem van már az őszből), majd bemegyek a nappaliba küzdeni. A két lókötő az asztalnál írja a leckéjét, a zene pedig bömböl.
-Sziasztok! - köszönök nekik. - Mégis hogy tudtok ebben a hangorkánban leckét írni? Nem fújja el a szele a papírjaitokat?

-Hagyjál már, te! - sértődnek meg azonnal, de már ismerik annyira a házsártosságomat, hogy visszavegyenek a hangerőből egy keveset.

-Így jó lesz? - teszi fel reménykedve a kérdést Hee Jong, aki most 10 éves. Ő a legkisebb hármunk közül. A nála egy évvel idősebb Bong Bong is felnéz, mintegy támogatva a hozzá sziámi ikerként közel álló "kicsit", és hozzáteszi:
- Figyelj, fél óra múlva Bigbang come back lesz, addigra úgyis kész a leckénk, szóval utána átmegyünk egy osztálytársunkhoz játszani, kibírnád odáig, kérlek?

 - Persze - felelem, hiszen azért én is odáig vagyok a tesóimért, bármennyire szigorú is szoktam lenni velük.
Kis szobánkba nem fért be három íróasztal, ezért mindhárman az ebédlőasztalon végezzük írásbeli munkáinkat. Kémiából jó sok kínzásszámba menő számolást adtak fel, így azokra koncentrálva ki tudtam szűrni a szörnyű zenét.
Én leginkább metált hallgatok, tehát az én jámbor birka-családomban senki nem osztja a zenei ízlésemet. Nem szólnak be, de anyáék elég furán szoktak rám nézni, ha épp szóba kerül a dolog.

A végére érek a kémiának és mivel semmi másból nem kaptunk írásbelit (csak egy rahedli tanulnivalót, persze), összepakolva a cuccomat elindulok átpakolni másnapra a táskámat és lerakni az egészet a szobámban. Épp azzal piszmogok, hogy vajon vigyek-e magammal atlaszt a töriórára, mikor beront Hee Jong.

- Gyere gyorsan, Joo Sae, neked is meg kell nézned, gyere már, futás! - rángat le, ahol anya laptopján (vajon honnan tudják a törpék a jelszót?) már ott vár a videó. Hiába magyaráznám a húgaimnak, hogy pont leszarom ennek az utálatos zenének az újabb példányát, a lelkesedésük és hogy még velem is törődnek annyira meghat, hogy nincs szívem cserben hagyni őket.
A kicsik, miközben nézik a videót, folyton mondogatják, hogy ennek a T.O.P.-nak már megint ugyanolyan a haja, de szép ez a ruha, hú, de bénán táncolsz, Seungri; tipikusan olyanok, mint az osztálytársaim is szoktak lenni. Minden megtudhatót tudnak az összes idolról, ha belőlük írnának dolgozatot, az olyan ötös lenne, mint a ház, egy rakat pluszponntal ráadásul.

Ellenben én még az arcát is csak azoknak ismerem, akika a húgaim tőlem kapott ajándékaira kerültek. Azoknak jól utánanézek, aztán elfelejtem, ahogy vannak. Ami nem érdekel, azt mindig inkább kidobom az értékes helyről az agyamban.

A szenvedés vége felé, amit körülbelül a teljes figyelmen kívül hagyásom jellemzett, szeretettel megsimogatom a húgaim fejét, aztán elmegyek dolgozni.