Amikor rád szakad a plafon

new part

Hétköznaponként suli után és szombaton meg vasárnap egész nap egy kis falatozóban húzom az igát mint pincérnő. Nem álmaim munkája, de nem unalmas, mivel mindig jókat beszélgethetek a munkatársaimmal, és a vendégek is nagyon viccesek tudnak lenni időnként, valamint köztük is nagyon érdekes embereket lehet megismerni.
Az üzletbe belépve üdvözlöm a kollégákat, majd felveszem a kötényemet, ami a munkahelyi egyenruhám megfelelője.
Nem nagyon vannak vendégek, az esti csúcsforgalom még nem kezdődött meg, de azért két asztalnál is üldögélnek és tudom, hogy hamarosan nagy zsúfoltság lesz, úgyhogy gyorsan nekilátok letörölgetni az asztalkákat. Az utolsóhoz hajolok le, mikor meghallom az ajtó csengőjét, ami a vendégek érkezését hivatott jelezni.
Az ajtó felé fordulva meghajlok és üdvözlöm a belépő társaságot:

-Szép jó napot!

-Szép jó napot! - visszhangozzák, én pedig anélkül, hogy alaposabban szemügyre venném őket, közlöm:

-Egy pillanat és jövök, addig szíveskedjenek helyet foglalni!

Elrakom a törlőrongyot, aztán étlapokkal felszerelkezve visszatérek az új vendégeimhez.
Négyen vannak; kettő rikítóra festett hajú, drága ruhás ficsúr, akik hevesen vitatkoznak valamin, a másik kettő pedig leginkább úgy fest, mint az amerikai filmek izomagyú testőrei.
Mikor megállok az asztalnál, a két bodybuilder fenyegetést keresve rám mereszti a szemét, a fiúkák elharapják a vitát, majd ők is felém fordulnak. Rögtön látom, ki a győztes: szinte derűsen mosolyog, fénylő szemmel, a másik szemlátomást dühös kissé.

-Kérem, vegyék igénybe étlapjainkat az ételek kiválasztásához! - szavalom az ilyenkorra betanult éttermi szövegemet.

Kiosztogatom köztük a papírokat, majd, mivel úgysincs más dolgom és határozottnak tűnnek, ahogy fellapozzák a füzeteket, türelmesen az asztaluk mellett állva várom a rendeléseket.

Közben azon tűnődöm, vajon kik lehetnek - valami gazdag cégek örökösei? Politikusok vagy fiaik? Elég fiatalnak tűnnek, így nem gondolnám, hogy a saját érdemükből jutottak odáig, ameddig. Bár ha gazdagok, miért jöttek volna egy ilyen kis, olcsó helyre, mint ez itt? Valószínűbbnek tartanám, hogy benéztem valamit és csak egyedi öltözködési stílusukat értettem félre. Nem mintha olyan jártas lennék a ruházati stílusok ügyében...

Gondolataimból a társaság határozata szakít ki, mind eldöntötték, mit egyenek.

Az izompacsirták és a vita vesztese-ficsúr azt kérik, amit vártam tőlük: a konyhában elkészíthető ételeket, előbbiek egyszerű, laktató,, hatalmas adagokat, utóbbi finnyáskodó, bonyolult ételkülönlegességet. Meglepve tapasztalom a másik piperkőc rendelését; tőle is azt vártam, mint a barátjától, de ő - láthatóan a társai megdöbbenését is kiváltva wokot kér, ami azt jelenti, hogy nekem kell az asztalnál frissiben kisütni a kaját.

Gondolatban megrántom a vállam, nem az én dolgom, meg amúgy is, kit érdekel, mit csinál néhány elkényeztetett gazdag fiúcska?

Noteszemmel és az étlapokkal visszamegyek a konyhába, leadom a rendeléseket, összepakolom a wokhoz szükséges kellékeket és innivalók kíséretében kiviszem a vendégeimnek.

Udvarias mosollyal újra köszöntöm őket és nekilátok sütögetni.
A legtöbben beszélgetnek ilyenkor a pincér figyelmen kívül hagyásával, így a gondolataimba merülve foglalkozom az étellel.

-Régóta dolgozol itt?

Felkapom a fejem - a szőkére festett, vitagyőztes úrfi érdeklődő tekintetébe ütközöm. Körbepillantva nyugtázom, hogy három társa legalább annyira meglepődött a pincérhez intézett beszélgetési kísérletén, mint jómagam. Nekem azonban semmi kedvem újabb barmokat megismerni, így meglehetősen szűkszavúan válaszolok. Hát igen, a lerázási technikámon még sokat kell fejlesztenem.

-Második éve.

-Hogy kötöttél ki ezen a helyen? - kíváncsiskodik tovább a szőke.

-Egy ismerősöm is itt dolgozott, ő ajánlotta ezt a helyet, mikor munkát kerestem.

-És szeretsz itt dolgozni?

Komolyan, mi baja ennek? A társa szemébe nézve (az izomagyakat ne is számítsuk bele) nyilvánvaló, hogy ő sem érti ezt a hirtelen támadt érdeklődést.

-Igen - felelem és bármenyire is közömbös próbálok lenni, hogy lerázzam, nem tudom megakadályozni, hogy az a szeretet és hála, amit az itteniek iránt érzek beszivárogjon a hangomba.

A szőke mosolyog és újabb kérdést készül feltenni, de én gyorsan elzárom a sütőt, a tányérjára halmozom a kaját és jó étvágyat kívánva elmenekülök.
A konyhában leadom a szennyes edényeket. Felkapom a többiek elkészült kajáit és kiviszem az asztalukhoz.
A szőke gyerek enyhén bosszúsan mered rám, a másik három értetlenül, rémülten és könyörögve - ők sem akarják, hogy kapcsolatot létesítsek ezzel a marhával. Aki viszont nem bírja felismerni a célzásokat.

-Honnan ismered azt az ismerősödet, akivel együtt dolgozol itt?

-Ő már nem dolgozik itt, de amúgy egy zeneiskolába járunk.

Ezt kár volt mondani... Több figyelemmel néz rám, mint valaha. Talán valami művész ő is? Vagy múzeumigazgató az apja?

-Mit zenélsz?

-Zongorázok, gitározok, hegedülök - felelem egyre ingerültebben. Miért nem képes békén hagyni?
Talán kicsit visszavesz magából, ha meglátja, milyen idegesítő ez a folytonos kérdezősködés. Hidegen ránézek és én is érdeklődést színlelek iránta:

-Miért, te is zenélsz valamit?

Erre a két marharépa úgy mered rám, mintha a talpuk alól előmászó Alsórákosrekettyési giliszta lennék, a kék hajú, másik gigerli pedig félrenyeli a levesét, erős köhögést gerjesztve ezzel.
A szőke nyugodta hátbavágja, hogy abbahagyja, majd enyhén felhúzott szemöldökkel visszafordul hozzám. Furcsa érzelmeket sugároz az arca: mintha szomorú lenne, de közben örül, meglepett és érdeklődő is, mintha valaki hirtelen ajándékot adott volna neki.

-Nem, én inkább énekelek - mondja lassan és csillog a szeme. Komolyan, ez a gyerek egy katyvasz. Semmi értelme nincs semminek, amit csinál.
Egyre erősödik bennem az érzés, hogy job lenne elkerülnöm.
Ő azonban, úgy tűnik, még nem hajlandó megkegyelmezni.

-Mióta zenélsz? - teszi fel az újabb kérdést és jóízűen beleharap a húsába.

-Hat éves korom óta - felelem. - És ha minden jól megy, még jó pár évig folytatom a dolgot. További jó étágyat!

Ezzel sietve otthagyom őket.