A konyhában beállok mosogatni. Ez két okból is jó: csak a kezemet foglalja le, így tudok közben gondolkozni és nem kell közben kimennem. Esélyt sem akarok adni a szőke gyereknek, hogy megszólítson. Kiverem a fejemből a kellemetlen gondolatokat a szőkétől a jövő heti történelem témazáróig bezárólag és csak dudorászok magamban, amíg be nem fejezem a mosogatást.
Akkor azonban muszáj kimennem, hogy a vendégek fizethessenek, illetve előterjeszthessék újabb igényeiket.
Szerencsére mind a négyen befejezték az evést, mire kiérek és láthatóan elégedettnek tűnnek.
Mély levegőt véve odamegyek hozzájuk. Nyugi, Joo Sae, utolsó menet!
Mosolyogva odaállok az asztalhoz és jól nevelt pincérnőhöz illően érdeklődöm:-Remélem, mind elégedettek voltak az étellel. Hozhatok esetleg még valamit?
-Nem, köszönjük - csap le azonnal a kék hajú. Mint én, ő is megviselődött ez alatt az ebéd alatt. - Mennyivel tartozom?
Lerendezzük a számlát a kékhajúval, közben végig szorítok, hogy a szőke ne pofázzon bele, mert sikítani fogok lassan. Ritka szar egy nap ez...
A szőke csöndben marad. Már azt hiszem, békében megúszhatom a dolgot, mert a kabátjukat húzzák valamennyien, de ekkor szőke hirtelen felém fordul és így szól:-Remélem, minél hamarabb találkozunk újra! Viszlát!
Mind elköszönnek és el is tűntek.
Én csak az égre emelem a tekintetem - pardon, lévén benn vagyok, a plafonra -, és azt kívánom: bár soha ne látnám viszont ezt a fiút!
Fejcsóválva összeszedem a koszos edényeket és visszatérek a mosogatásomhoz.Innentől viszonylag nyugisan telik az estém, még ha az esti káoszt bele is számítjuk.
Azonban amikor hazaérek, mintha a feje tetején állna minden: a húgaim úgy rohangálnak összevissza, mint akiket bolha csípett, a szüleim pedig kissé aggodalmasan, de mosolyogva ugyanúgy végzik az esti szokásaikat, mint mindig.Csak akkor vesznek észre, mikor már cipőtlenül-kabáttalanul belépek a nappaliba és jó hangosan rájuk köszönök. Akkor azonban a kicsik dobhártyaszaggató sikoltással rám vetik magukat és rángatni kezdenek befelé, miközben összevissza ordítoznak, így semmit nem értek a mondanivalójukból.
Lecövekelem magam a lépcső aljában és elordítom magam:-Nyugodjatok már le és mondjátok el, mi a túró van!
Erre lihegve megállnak és Bong Bong így szól:
-Gyere már, most akarjuk mutatni! - És újra nem lehet semmit érteni, újra megőrülnek.
A szobánkban leültetnek az ágyamon álló laptop elé és elkezdenek rajta keresni valamit. Anyáék feltűnnek az ajtóban. Segélykérően nézek rájuk, de ők csak mosolyogva rázzák a fejüket.
Mi a szar folyik itt?
A kicsik végre megtalálják, amit kajtattak. Egy Instagramos oldallal nézek farkasszemet. A szemem előtt lévő képen a szőke meg a kék hajú boy látszik, ahogy az éttermünkben ülnek.
Értetlenül nézek a húgaimra.-Igen, láttam ezeket az embereket a kajáldában. Mi van velük?
A húgaim úgy néznek rám, mint egy nagyon hülyére.
-Anni - szólal meg nagyon halkan Hee Jong. - Az a két fiú a képen... Daesung és GDragon a Bigbangből. Két idol, akiknek a nevét az egész világ ismeri. És ott voltak a te munkahelyeden.
Lassan ingatja a fejét.
-Tudtam én, hogy valami gazdag gyerek - bólintok erre én. - De mégis mire akartok kilyukadni?
A kicsik összenéznek - 'hogy lehet a nővérünk ennyire sügér?' Aztán lerohannak.
-Beszéltél velük? Milyenek voltak? Mit ettek? Miért csak ők voltak ott? Mennyi...? Mikor...? Hol...? Miért...?
Hiába, ezek a fingirlök...
-Teljesen átlagosan viselkedtek. Remélem, többet vissza se jönnek - akasztom meg az áradatot. - Ha megbocsátotok...
A csládom a kijelentésemre megzombult tömegén átverekedem magam a fürdőbe. Minden vágyam csak elfelejteni a mai eseményeket.
أنت تقرأ
Amikor rád szakad a plafon
أدب الهواةJoo Sae, egy a Kpop-ért nem igazán rajongó, kissé nehézkes sorsú leányzó egy nap találkozik egy GDragonnal... Akivel miután átverekedték magukat egy rakás nyakatekert mondaton és hasonló baromságon, valahogy összejönnek.