Amikor rád szakad a plafon

new part

A konyhában beállok mosogatni. Ez két okból is jó: csak a kezemet foglalja le, így tudok közben gondolkozni és nem kell közben kimennem. Esélyt sem akarok adni a szőke gyereknek, hogy megszólítson. Kiverem a fejemből a kellemetlen gondolatokat a szőkétől a jövő heti történelem témazáróig bezárólag és csak dudorászok magamban, amíg be nem fejezem a mosogatást.

Akkor azonban muszáj kimennem, hogy a vendégek fizethessenek, illetve előterjeszthessék újabb igényeiket.
Szerencsére mind a négyen befejezték az evést, mire kiérek és láthatóan elégedettnek tűnnek.
Mély levegőt véve odamegyek hozzájuk. Nyugi, Joo Sae, utolsó menet!
Mosolyogva odaállok az asztalhoz és jól nevelt pincérnőhöz illően érdeklődöm:

-Remélem, mind elégedettek voltak az étellel. Hozhatok esetleg még valamit?

-Nem, köszönjük - csap le azonnal a kék hajú. Mint én, ő is megviselődött ez alatt az ebéd alatt. - Mennyivel tartozom?

Lerendezzük a számlát a kékhajúval, közben végig szorítok, hogy a szőke ne pofázzon bele, mert sikítani fogok lassan. Ritka szar egy nap ez...
A szőke csöndben marad. Már azt hiszem, békében megúszhatom a dolgot, mert a kabátjukat húzzák valamennyien, de ekkor szőke hirtelen felém fordul és így szól:

-Remélem, minél hamarabb találkozunk újra! Viszlát!

Mind elköszönnek és el is tűntek.
Én csak az égre emelem a tekintetem - pardon, lévén benn vagyok, a plafonra -, és azt kívánom: bár soha ne látnám viszont ezt a fiút!
Fejcsóválva összeszedem a koszos edényeket és visszatérek a mosogatásomhoz.

Innentől viszonylag nyugisan telik az estém, még ha az esti káoszt bele is számítjuk.
Azonban amikor hazaérek, mintha a feje tetején állna minden:  a húgaim úgy rohangálnak összevissza, mint akiket bolha csípett, a szüleim pedig kissé aggodalmasan, de mosolyogva ugyanúgy végzik az esti szokásaikat, mint mindig.

Csak akkor vesznek észre, mikor már cipőtlenül-kabáttalanul belépek a nappaliba és jó hangosan rájuk köszönök. Akkor azonban a kicsik dobhártyaszaggató sikoltással rám vetik magukat és rángatni kezdenek befelé, miközben összevissza ordítoznak, így semmit nem értek a mondanivalójukból.
Lecövekelem magam a lépcső aljában és elordítom magam:

-Nyugodjatok már le és mondjátok el, mi a túró van!

Erre lihegve megállnak és Bong Bong így szól:

-Gyere már, most akarjuk mutatni! - És újra nem lehet semmit érteni, újra megőrülnek.

A szobánkban leültetnek az ágyamon álló laptop elé és elkezdenek rajta keresni valamit. Anyáék feltűnnek az ajtóban. Segélykérően nézek rájuk, de ők csak mosolyogva rázzák a fejüket.
Mi a szar folyik itt?
A kicsik végre megtalálják, amit kajtattak. Egy Instagramos oldallal nézek farkasszemet. A szemem előtt lévő képen a szőke meg a kék hajú boy látszik, ahogy  az éttermünkben ülnek.
Értetlenül nézek a húgaimra.

-Igen, láttam ezeket az embereket a kajáldában. Mi van velük?

A húgaim úgy néznek rám, mint egy nagyon hülyére.

-Anni - szólal meg nagyon halkan Hee Jong. - Az a két fiú a képen... Daesung és GDragon a Bigbangből. Két idol, akiknek a nevét az egész világ ismeri. És ott voltak a te munkahelyeden.

Lassan ingatja a fejét.

-Tudtam én, hogy valami gazdag gyerek - bólintok erre én. - De mégis mire akartok kilyukadni?

A kicsik összenéznek - 'hogy lehet a nővérünk ennyire sügér?' Aztán lerohannak.

-Beszéltél velük? Milyenek voltak? Mit ettek? Miért csak ők voltak ott? Mennyi...? Mikor...? Hol...? Miért...?

Hiába, ezek a fingirlök...

-Teljesen átlagosan viselkedtek. Remélem, többet vissza se jönnek - akasztom meg az áradatot. - Ha megbocsátotok...

A csládom a kijelentésemre megzombult tömegén átverekedem magam a fürdőbe. Minden vágyam csak elfelejteni a mai eseményeket.