Amikor rád szakad a plafon

new part

Hülye folt! Hiába sikálom öt perce ugyanazt a szoknyámat, még mindig elég erősen látszódnak rajta a szilvalé nyomai. És a blúzomnak meg a mellényemnek még neki sem kezdtem.Mindjárt kezdődik az órám, de utána már tényleg semmi esélyem nem lesz eltávolítani a szennyeződéseket. A gyümölcs kikezdhetetlen.

Ó, a fenébe!

-Tudok segíteni valamit?

Meglepetten pördülök meg, megijesztett az illető hirtelen felbukkanása.
Mögöttem a WC külső ajtajának támaszkodva egy olyan lány áll, akit megpillantva még nekem sincs róla kétségem, hogy idol. Jaj, ne...

-Öhm, szép jó napot! - hajolok meg felé, kicsit sem hülyén így edzőcuccban, az egyenruhámmal a csapban. - Én csak éppen...

Nem igazán tudok kinyögni semmit. A lány mosolyogva odajön hozzám és szemügyre veszi a ténykedésem tárgyát. A foltokat meglátva elfintorodik.

-Uhh, ez nem fog egyhamar kijönni, ha így kézzel suvickolod - emeli fel a csöpögő ruhadarabokat.

 -Hát sajnos nem - motyogom idegesen. El fogok késni, épp negatív érzelmeket keltek a magam irányában az egyik potenciális tanítványom részéről és még a szüleimet is kiakasztom majd.

-Figyelj, van egy sürgősségi mosó- és szárítógép az alagsorban - pillant rám az idol. - Ha szeretnéd, leviszem neked a cuccokat és majd felküldetem valakivel, ha kész van. Addig nyugodtan táncoltasd meg a fiúkat. Nem ártana meg nekik egy kis keménység.

Úgy vigyorog, mint egy, az öccseit szívatni imádó, de azért szerető nővér.

-Nagyon köszönöm! - hajolok meg újra.

A hála, amit érzek, nagyon nyilvánvalóan az arcomon ülhet, mert kissé elpirul, zavartan int egyet, aztán hirtelen magára talál és rám kacsint:

-Fighting, kislány, adj bele mindent!

Azzal már itt sincs.
Úgy érzem magam, mintha az ég terhe alól kiszabaduló Atlasz lennék. Hatalmas kő gördült le a szívemről.

Megnyugodva és megacélozódva felszegem az állam és elindulok az edzés helyszínéül szolgáló terembe. Az idollány szavaiból arra következtetek, nagy betyárokkal lesz dolgom, szóval rengeteg energiámat le fogja szívni ez az alkalom.

A teremhez érve kiabálást és röhögést hallok odabentről. Óvatosan lenyomom a kilincset és belépek.

A szobában az öt fiú épp azzal szórakozik, hogy az egyikük cipőjével kidobósoznak. Az árván maradt fél cipő tulajdonosa próbálja elkapni a lábbelijét, de még a játék heves forgatagában sincs sok esélye a sikerre.

A becsapódó ajtó zaja el sem ér a fiúk füléig, ellenben egyszerre észreveszem a repülő csukát, ami épp egy üres terület fölött szárnyal.
A következő pillanatban az elfogott cipőt a kezemben forgatva odafordulok a bandához.

-Szép jó napot! - hajolok meg illemtudóan. - Joo Sae vagyok és nagyon örülök, hogy ilyen vidám és eleven csapattal dolgozhatok!

A fiúk enyhén lesokkolnak hirtelen felbukkanásomtól. Aztán Taeyang-nak elkerekedik a szeme és rám szegezi a mutatóujját.

-Te! - kiált fel vádlón. - Veled beszélgetett GDragon, mikor azt a... na azt az énekkart vezettük körbe itt!

-Igen - bólintok nyugodtan, figyelmen kívül hagyva a Bigbang köreiben elinduló suttogást. - Én voltam. És?

-Azt ne mondd - mondja lassan GDragon, közbevágva az épp szólni készülő társának. - hogy te vagy az új tánctanárunk.

-De mondom - erősítem meg a szőkét.

-És azon lennék, hogy minél jobban tudjunk együtt dolgozni - célzok rá, hogy azért mégsem trécselni gyűltünk itt össze.

A fiú homlokráncolva mered rám. Most ki fog akadni, mondván, bárkit, csak engem ne? Elrohan az igazgatóhoz, hogy azonnal váltsanak le? Mi lesz velem most?
Legnagyobb meglepetésemre azonban hatalmas mosoly terül szét az arcán és meghajol.

-Kvon Dzsijong vagyok, errefelé GDragon-ként emlegetnek. Nagyon kíváncsi leszek az óráidra!

Zavartan visszamosolygok rá és visszafordulok a bandához.

-Első óránk lévén, mivel remélhetőleg még sokáig fogunk találkozni a táncórákon, arra gondoltam, bemutatkozási alkalmat tarthatnánk. Mindnyájunk mondhatna valamit magáról; akár a hagyományos értelemben, szavakkal, akár eltáncolva, énekelve, mutogatva valamit, akár egy bármilyen képet, videót, bármit mutatva a többieknek. Mit szóltok hozzá?

A Bigbang-esek rikoltozásban törnek ki, ahogy egyetértésüket és ötleteiket képtelenek magukba folytani. Kicsit várok, aztán túlordítom őket:

-Oké, fiúk, ki akarja kezdeni?

Abban a pillanatban hulla néma lesz mindenik. Sóhajtok.

-Na jó, akkor majd én leszek az első. Mint mondtam, Joo Sae vagyok. Egyszer szeretnék egy kutyát. - Rövid szünetet tartok, majd körbenézek. - Ki jön?

Láthatóan kicsit meghökkennek a bemutatkozásom rövidségén. Aztán GDragon magához térve végre előrelép és torkát megköszörülve belevág:

-Hm, hát én az összes neveimet már elmondtam az előbb... de azért GDragon vagyok. És megismerkedésünk címén kérdeznék tőled valamit. Az úgy belefér?

-Tökéletesen - bólintok.

-Akkor hallgasd meg ezt - pattan oda az ajtóhoz, ahol a cuccaikat felhalmozták, hogy felvegye a telefonját. Benyomkod rajta valamit és a kezembe nyomja.

-Aztán mondd meg, mi jut eszedbe rólam - néz a szemembe mélyen. Sürgető a tekintete; mintha valami nagyon fontosra kéne rádöbbennem a videó megnézése után, ugyanakkor szomorú és izgatott is. Nem lehet túl kellemes titok.

Biccentek és a ketyerét elvéve az indításra nyomok. Leguggolok magam elé a földre letéve a telefonját. Becsukom a szemem. Hallgatom az elinduló zenét, a videót teljesen kiszűröm a külvilág többi elemével együtt.

Bár egyetlen pillantást sem vetek a képernyőre, valahogy érzem, hogy GDragon énekel. És azt is tudom, mit akart ilyen formában elmondani; bizonyosan, de bizonyíthatatlanul. Összefacsarodik a szívem, azonban az az érzésem, mindig is tudtam, valami ilyen is része ennek a fiúnak.

A szám végeztével felnézek és a tekintetem találkozik GDragon szomorkás szemeivel.

-Mit tudtál meg rólam? - kérdezi halkan.

Felállok. Nem nézek rá, ahogy visszaadom neki a telefonját. Aztán felpillantok és összekapcsolódik a tekintetünk.

-Azt, hogy te is depressziós vagy - nem sikerül száműznöm a hangomból a keserűséget.

Elkerekedik a szeme, ahogy leesik neki a tantusz.
Hozzám lép, de látszólagos szándéka ellenére nem ragadja meg a vállam. Kinyitja a száját, újra becsukja, akadozva keresi a szavakat, végül megkérdezi:

-Teneked is depressziód van?

-Igen - felelem neki nyugodtan. - Depresszióm

Csak abban reménykedem, az ő szemükben nem válok a halál küldöttévé és jelévé a betegségem miatt. Csak remélem, hogy ha értetlenül is, de mellém állnak.