Amikor rád szakad a plafon

new part

-Te Top, ha még egyszer csaláson kaplak, hát esküszöm, megdoblak egy almával!

A fiú megcsóválja a fejét és dob a kockával. Ötöst. Előrehajolva bedől a tábla fölé, nagy keze miatt pedig kiteljesedik a rejtély, hogyan is teljesíti a körét. Taeyang konkrétan lehasal, úgy nézi árgus szemekkel, társa betartja-e a szabályokat.

Hirtelen felugrik, Top-ra mutatva ugrálni kezd és azt ordítja:

-Megint többet léptél, hyung! Ráadásul most kettővel is! - izgalmában elcsuklik a hangja.

Ezt viszont észre sem veszik a hasonlóképpen felháborodott Bigbang-esek.

Top hevesen védekezik, de végül nem bírja megállni vigyorgás nélkül, ezzel felfedve magát.

A bandája ráveti magát. A Ki nevet a végén? tábláját épphogycsak sikerül eltávolítanom az útjukból, mielőtt átalakulnának egymásba gabalyodó kiskutyakupaccá. Komolyan, mint egy rajzfilmben, meg sem tudom különböztetni, melyik végtag kihez tartozik.

Elhátrálok a közelükből - ki tudja, még engem is megtámadnának -, de mosolyogva figyelem őket. Nagyon szeretek velük lenni.

Bár úgy egy hónapja... a szilveszteri buli után elkerültem őket. Méghozzá jó két hétig. Meglepő fájdalom volt csak egy kevés ideig is távol maradnom tőlük.

Igazából magam sem értem teljesen, miért így cselekedtem.

Négy éve csókoltak utoljára, az egyetlen fiú, aki valaha is fontos volt nekem. Őérte viszont a csillagokat lehoztam volna. De aztán...

Miután GDragon megcsókolt, egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Újév reggelén ott találtam a többiekkel röhincsélve; pontosan ugyanolyan volt, mint mindig. (Már persze ezt amennyire lehet őrá mondani.) Én meg egyszerűen nem bírtam odamenni hozzá. Hogy az ő reakciójától féltem, a sajátomtól, vagy akármi mástól, arról halványlila dunsztom sincs.

Az egyetlen, ami biztos, hogy a tartózkodásom nem múlt el egyik pillanatról a másikra. Ha csak a Bigbang-et megláttam a folyosón, gyorsan elmenekültem attól való félelmemben, hogy GDragon is velük van.

Becsületére legyen mondva annak a drága bagázsnak, akármennyire idióták is, helyén van a szívük és egy másfél hét után kiszúrták, hogy az órai lelkesedésem és barátkozói hangulatom, sőt hogy egyáltalán megszólaljak a jelentlétükben, valahova a béka segge alá csökkent.

-Joo Sae... - szólított meg félénken Seungri egy szerdai napon.

-Hmm? - kérdeztem rá sem nézve, pedig csak az orromat fújtam, így nyugodtan megtehettem volna.

-Valamivel megsértettünk... talán? Csak... az utóbbi héten nagyon mérgesnek tűnsz ránk... Mivel tudnánk... esetleg... megbékíteni?

Gyorsan megráztam a fejem; annyira szégyelltem magam, amiért megint visszautasítom a barátságukat, hogy már csak ezért sem bírtam ránézni.

-Nem... nem történt semmi ilyesmi...

-Talán a szilveszteri partin... - kezdte Daesung, mire egész testemben megmerevedtem.

De folytatta, én pedig ellazulva felegyenesedtem.

- ...Mindenki ihatott, mint a kefekötő, te viszont mégsem, pedig csak pár évvel vagyunk idősebbek nálad?

Annyira bolond szegény gyerek... Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

-Nem, tényleg, semmi nem volt...

Megpróbáltam sietve elterelni a témát:

-Na de mi ez itt, fiúk, idősek klubja, ahová beszélgetni járnak a hozzátok hasonló öreg nénikék, vagy tévedésből mégis táncórára gyűltünk össze? Gyerünk, felkészülni, vigyázz, rajt!

Azzal benyomtam a zenét, ők meg kénytelen-kelletlen ugyan, de ugrálni kezdtek.

Mostanra nyoma sincs a konfliktusnak. Mikor hallották, hogy az Ikon-nak elmarad a próbája, szóval két óráig itt kell majd unatkoznom, mielőtt megjelennek a Winner-esek, azon nyomban feltűntek nálam. Táncolni ugyan nem voltak hajlandók, de feltették magukban, hogy márpedig ők elszórakoztatnak a szünetemben, olyankor pedig meggyőzhetetlenek - és arra jutottak, hogy társasozni van kedvük. Azonban csak egy ócska Ki nevet a végént találtunk, amivel mindent lehet csinálni, csak unalmat űzni nem. Tehát nem ért meglepetésként, hogy játék helyett tulajdonképpen egy csodálatos ökörködéssorozathoz lehetett szerencsém. De végülis imádok röhögni (különösen másokon), szóval nem problémáztam sokat a dolgon.

Ez a kupacos verekedés viszont már azt jelzi, eljutottak a lejtő aljára és nemsokára újabb szórakozás után kell nézniük. Kár...

A harcot megunva egy GDragon elhagyja - nem jó kifejezés rá sem a harcmező, sem a ring, de még a konfliktus helyszíne sem, miután a gombóc ide-oda vándorol a kiszökni sikertelenül próbáló idol-ok mozgásának következtében - a többieket és lihegve odamászik hozzám. Utolsó erőtartalékaitól is megválva eme hőstette következtében kiterül mellettem; csupán annyi telik tőle, hogy viszoonozza üdvözlő mosolyomat.

Őmiatta kerültem a bandát, de ő érte el végül azt is, hogy visszatérjek. Pár nappal az után az ominózus szerda után, ahogy hazafelé vettem a sétám irányát, orvul rám rontott, hogy véletlenül se rázhassam le.

Természetesen viselte a nála az utcára lépéshez nélkülözhetetlen műtősmaszkot, napszemüveget és sapkát. Igen, ebben az összeállításban.

Jobban felmérhette a lelkiállapotomat a többieknél, mert amíg azon filóztam, melyik irányba szaladjak el, gyorsan odalépett hozzám és belémkarolt, ezzel magához láncolva egyre idegesebb lényemet.

Vajon mit fog most csinálni? - gondolkoztam. - Újra megcsókol? Közli, hogy bocs, tévedés az egész, de azért ne hagyjam ott a YG-t? Vagy éppenhogy felszólít a távozásra? Mi a... ?

Aggodalommal teli szemei találkoztak az enyéimmel, teljesen gátat szabva  a további nyomasztó gondolatoknak.

-Joo Sae - mondta; a hangjában ugyanaz a féltés, mint amit a tekintetéből olvashattam ki.

-Nem tudom, mi történhetett a partin - itt megállt, akaratlanul velem együtt megfeszülve az emlékeimtől - De biztos, hogy valami történt, ami miatt azóta is elkerülsz minket. Valami biztosan volt - ismétli határozottan, de érzem a hangján, hogy nem teljesen biztos a dolgában, mégis kétségbeesetten küzd.

Értem.

És akkor rájöttem az igazságra.

GDragon olyan szinten berúgott szilveszter éjszakáján, hogy az emlékeinek a nagy része kitörlődött az agyából - ha egyáltalán bármire is emlékszik. Egyáltalán nem tud róla, hogy két verssor közt megcsókolt a folyosón, hogy aztán ájult álomba zuhanjon egy kanapén; egyáltalán nem tud a bennem lévő zavar mibenlétéről. Azonban a tény, hogy többet lát belőle, mint azt bárkiről feltételeztem, bizonyítja, hogy mégis közelebb került hozzám azon a hajnalon.

Az arcomon megjelenő halvány mosolyt bíztatásnak vehette, mert magasabb fokozatra kapcsolva folytatta:

-Ha el akarod mondani, mi történt, én itt vagyok neked. A barátodként bármikor meghallgatom, akármennyit is akarj elmesélni az eseményekből... Jó?

Mosolyogva felnéztem rá. Egészen elnémította az arcomról sütő ragaszkodás.

-Nem szeretném elmondani - felelem nyugodtan. - Köszönöm, Duragon!

Látszott rajta, semmit nem ért. De visszavigyorgott, megszorította a kezem és jó utat kívánt hazafelé.

Azóta minden helyreállt - abban a kerékvágásban döcög a szekerünk, amelyikben a lehető legjobb. Csak remélni tudom, hogy még sokáig így is marad...

Néhány órával később, hazafelé menet a buszmegállóban öszefutok két osztálytársammal. Engem meglátva összesúgnak.

Arcukról, már amennyit a rájuk pillantással töltött másodperc alatt leolvashatok, irigység,  félelem és káröröm süt. Vajon mire készülhetnek megint?

Végül is mindegy - vonok vállat magamban - Eggyel több ütés ugyanazon a meccsen. Ezen ne múljon a győzelmem...