Amikor rád szakad a plafon

new part

-Joo Sae...

Nyugodt arccal nézek fel a bioszfüzetemből. A padom előtt két osztálytársnőm áll az osztály azon feléből, ami a basztatásomat tekinti legfőbb iskolai szórakozásának. Csendben várom, hogy kinyögjék, mit akarnak.

-Mondd, igaz, hogy te is táncoktatást fogsz végezni apád cégénél?

Úgy csillog a szemük, mintha nem is információt, hanem egy friss zebrát tálalnék őhiénaságuk elé. Kíváncsi leszek, ebből miként hozzák ki a szívatást. Azon kevés dolgok közé a sporttehetségem is beletartozik, amit elismernek bennem. Másfelől apám cégigazgatósága alapja az ellenszenvüknek, többek közt említve ezt is.

-Igen - amíg nem tudom, hova akarnak kilyukadni, jobb, ha minél kevesebb infót adok ki.

-Esetleg lehetne még jelentkezni abba a csoportba? Tudod, mi ketten - mutat magukra a szószólójuk - és még néhányan nagyon szeretünk táncolni az osztályból, de újak lennénk arra tifelétek, ezért jobban szeretnénk, ha veled kezdhetnénk , akit ismerünk.

Vajon kiszivárgott, hogy a YG idoljainak én fogok táncokat tanítani, mint a kiadó által alkalmazott tánciskola kiküldött oktatója? Nem hinném, akkor már rég cikiznének, hogy most bezzeg vissza fognak esni a jó átlagaim és nem leszek olyan fensőbbséges, hogy állni is alig tudok majd az iskola utántól egészen este hétig eltartó ugrálás és csak azután kezdődő tanulás éjszakába nyúló szükségének szövődményeként. Biztosak lennének benne, hogy először elbukva akkorát esnék, hogy fel se tudnék állni többet.

-Nagyon sajnálom, de nem a mi korosztályunk belieknek fogok órákat adni - felelem udvariasan. - De ha gondoljátok, tudok időpontokat adni nektek való tanárok óráira.

Természetesen visszautasítják és és utánuk nézve cseppet sem meglepve nyugtázom, hogy máris a többi lánynak újságolják a híreket. Nem tudom, mennyi információ került ki a nethálózatra, de minden bizonnyal elég sok, ha még az ő kollektív képességeik is képesek voltak tisztázni az összefüggéseket. Kezdek aggódni emiatt.

Visszafordulok a füzetemhez, mielőtt a lányság észrevenné, hogy őket figyelem. Abból csak vádaskodás és gúnyolódás következne, amiből semmiképp nem jöhetek ki jól. Nem mintha olyan gonoszak lennének eredettől fogva az osztálytársaim. Inkább csak nagyon gyanakvóak.

Az előző osztályommal például egész jól kijöttem. Ha nem is igazán voltak barátaim, mindenkivel jól kijöttem és oda tudtam menni hozzájuk egy-egy beszélgetésre. Azonban megvoltam a könyveimmel meg a gondolataimmal és sem igényem, sem bátorságom nem volt mélyebb kapcsolatok kialakítására. Azon a helyen ismertek, tudták, milyen a személyiségem és elégedettek voltak ezzel a se velem-se nélkülem állapottal.

Ide viszont olyan emberekkel jöttem együtt, akik az eddigi iskoláikban mindenben az élen voltak - tanulmányilag (ez biztosította a bejutásukat), sportolói fizikum tekintetében és kapcsolatok terén is. Mind tökéletes, formaszerű barátságok közt nevelkedtek, ez volt hát a szükségletük. Én a magam szégyenlős félénkségével, amivel a többi emberhez állok, nem tudtam teljesíteni az általuk helyesnek ítélt frázisokat. Míg az ő későbbi kapcsolataik már az első napokban kialakultak, én az időt a többiek felmérésének szenteltem.

A társaságnak teljesen ismeretlen volt a viselkedésem, így az eleinte felém forduló próbálkozgatások gyanakvássá alakultak. Később kikiáltottak - persze kimondatlanul - valamilyen betegséget rejtegetni próbáló antiszociális bunkónak, aki (mint azt kiemelkedő jegyei bizonyítják) agyi képességeiért annyira fennhordja az orrát, hogy nem akar leereszkedni a hozzájuk hasonló 'aljanéphez'.

A betegségem kiderülése már csak hab volt a tortán; a nyugalmam, amivel kezeltem őket, teljesen ellentmondott az eddigi kiközösítettek reakcióinak és emiatt félni kezdtek tőle - bár ezt maguknak sem vallották volna be -; csak megalapozta a leprásként kezelésemet, mivel a felfedezés egyrészt bizonyította, másrészt elmélyítette a tőlem tartásukat.

Akik még a hatástalan szívatásomban való próbálkozás dacára is győzelmüket érezték eme tetteikben, folytatták őket; a kevésbé vadállatias típusba tartozók szimplán ki- és elkerülnek, hiszen ami nincs, azzal nincs baj, nem igaz?

Sóhajtásaimmal elbúcsúzom a múltidézés és társadalmi helyzetrealizáció szomorú gondolataitól és a biológiára összpontosítom a figyelmem. Úgy érzem, ma felelni fogunk a drága tanár úr jóvoltából...

Sikeresen túlélve a napot már a buszmegállóm felé ballagok. Azon gyötröm magam, hogy még vagy 5-6 óráig nem fogok hazajutni, közben pedig jó képet kell magamról kialakítanom jó pár tucat emberben. Nem támasztok elé valami nagy reményeket.

-Hé!

A hátam mögött felzengő kiáltástól kissé megriadva fordulok hátra az engem szólogatókhoz. Tisztázni sincs esélyem, kik azok, mikor valami nagy placcsanással vállon talál. A találat helyét szemügyre véve rögtön két dolgot is biztosra vehetek.

Az egyik, hogy a lövedék egy szilva volt. Ezeket ebédre kaptuk a menzán, aminek minőségéhez híven a gyümölcs szottyadt és plötyi, rothadó részekben erősen bővelkedő.

A másik, hogy az osztályom ma különösen kegyetlen hajlamokat enged felszínre törni lelke ocsmány bugyraiból.

Felharsanó, ordenáré röhögés kíséri a következő szilva célba érését - a homlokomon. Ezt követve egyre nagyobb sűrűséggel érkeznek a gyümölcsök, aminek következtében tetőtől talpig mocskos leszek.

Méghozzá elölről és hátulról is, mert ha nem akarok elkésni, azonnal indulnom kell dolgozni, így hát a célbadobóversenyt figyelmen kívül hagyva, méltóságom megacélozott maradékát lépteimben hordozva haladok a buszmegálló felé. Az osztály pedig körülöttem keringve minden irányból dobál és gúnyolódik:

-Mi az, elfutsz?
-Belül is rothadsz, rohadj kívülről is!
-Na mi van, ettől, semelyik szuperképességed nem véd meg? Ja, hogy nincsenek is olyanok?
-Pont ellenkezőleg!

A buszommal pont egyidőben érek a buszmegállóba. A vezető szerencsére jófej és látva az engem kergető hordát elnézi a kinézetemet és felenged a járműre, együttérzően mosolyogva rám.

Az osztályból senki nem erre jön, vagy csak (ami valószínűbb) nem aláznák magukat azzal, hogy velem egy buszon utazzanak.

Felmérem a károkat. Az egyenruhámból nem tudom rögtön kimosni a levet, ami így kikezdhetetlenül bele fog száradni -  ez tropára ment.

A szövődményekből viszont még bajom lehet. Hogy jutok be a YG épületébe ilyen állapotban? A tanítványaimnak mindegy, így is, úgy is elásom magam náluk; vagy mert elmarad rögtön az első alkalom, az utolsó pillanatban tudatva a hírt; vagy szembetalálkoznak a csurom szilvás tanítójukkal a folyosón és akkor nincs az az isten, hogy én pozitív érzelmek t ébresszek bennük valaha is. Hajrá, bemutatkozó nap, csak így tovább!

Elérkezem a megállómhoz. Biccentek a buszvezetőnek és elhagyom a járművet.

Ne add fel, Joo Sae!
Amíg lazán kezeled a dolgokat, az emberek is így állnak majd hozzád! Mosolyogj és élvezd, bármi történjék is és onnan már nagy baj nem lehet.