Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

Proluge

13 éves voltam, mikor Busanból Szöulba költöztünk, és sulit kellett váltsak. Nagyon szerettem az osztályomat, sok barátom volt, a tanárokkal jól kijöttem, és a tanulmányaim is jók voltak, mert meg akartam felelni a szüleimnek(ami amúgy sose jött össze).
Ez pedig 4 és fél óra alatt tönkre b@szódott.
Az új osztályom utált, én pedig utáltam az új osztályomat.
Egy évet kellett csak kibírni velük, mert utána vége az általánosnak.
De nem jött össze.
Ugyan ebben az évben, a barátnőmnek, aki mindig kiállt mellettem, és azt hittem ő az egyetlen normális abban a koszfészekben, bekattant valami, terjesztgetni kezdett rólam minden szart, és a soha nem létező jó híremet lerombolta. 13 évesen megélni ezt, szörnyű dolog volt, nagyon magamba estem.
Aztán jött Peter, egy amerikai parfümcég igazgatójának a fia, 17 évesen, szőke hajjal és kék szemmel, és elhitette velem, hogy össze akarja ragasztani széttört szívem darabjait. Én meg elhittem, mert nem normális voltam.
Peter...2 hét járás után megerőszakolt, és nem fogok finomítani semmit, mert durván ezt tette.
Egy roncshalmaz lettem, öngyilkos akartam lenni, és totál becsavarottam.
És ez még nem a vége.
1 héttel a születésnapom előtt a szüleim bejelentették, hogy elválnak, és egyikük sem akart elszenvedni engem.
Hát igen, sosem voltak a minta szülők, sőt...
Mindig azt akarták, hogy tökéletes legyek, és én tökéletes voltam...azt hiszem. De nekik nem volt elég. Sosem kaptam tőlük szeretetet. Lehet csak elfogyott a gumi, azért lettem én.
A nagymamámék vettek magukhoz, hogy azért ne nevelő otthonba kerüljek már. Velük sem jöttem ki rózsásan, de legalább nem akartak a képekemre hányni, mikor megláttak.
Viszont, a tárgyalás óta, mikor kijelentették a szüleim, hogy nem akarnak engem, nem beszélek. Úgy érzem, az emberek nem érdemlik meg, hogy hozzájuk szóljak, vagy válaszoljak nekik. Úgy hittem, minden ember egy szemét, aki csak a lelkedbe akar tiporni. Chh, mindenki szánalmas.
A sulit némán folytattam, és, mivel tudtam, hogy így szinte semmilyen szakot nem tudok elvégezni, csak egy egyszerű gimiben gondolkoztam, és könyveket kezdtem el írni. Az elején mindegyik szomorúan végződött, aztán, ahogy teltek az évek, kezdtem normálisan gondolkodni.
De ez nem azt jelenti, hogy megszólaltam. A nagyszüleim pszichológushoz is küldtek, hogy kizökkentsenek, de semmit nem használt. Néma maradtam.
Mikor kijártam az általánost a nagyszüleim koleszba raktak, ezzel még jobban megkeserítve az életem. A többiek gúnyolódtak és bántottak engem, kihasználva, hogy egy gyenge, depis lány vagyok. Magamban elhordtam őket mindennek, de kívűlről csak a pókerarcot mutattam. Ők már nem tudtak még jobban össze törni, csak szurkálták a sebet, hogy sose tudjon begyógyulni. Nem kellett volna ennyit fáradozniuk. Nélkülük is megmaradt volna.
16 évesen kiadtam az első könyvem, aminek nagy sikere lett, így lelkesen írtam tovább. Dolgozni is próbáltam, de mivel sehova se vettek föl, idős néniket láttam el. Ez ment. Ők beszéltek, én bólogattam. Mivel nem ebben a rusnya világban nőttek fel, hanem egy régebbiben, ahol tanítottak még tisztelet, nem csesztettek a hallgatásommal.
17 évesen hozzá költöztem az egyik ilyen nénihez, akinek a kedvence lettem, mivel ő süket volt.
A nagyszüleim azonnal belegyeztek, legalább a koleszt sem kellett fizetniük.
Bo Mi, az öreg néni próbált mindent megadni nekem, mivel nem volt rossz nyugdíja, és nem volt nagy életigénye.
A bankkártyámra minden hónapban tett fel pénzt, a fizetésemen kívül, a könyveimben rengeteget segített, és minden nap próbálta fokozni az önbizalmam.
Igen...megszerettem.
Aztán, a 18. születésnapom előtt 4 nappal elment.
Kórházba került, normálisan felkészült, és nyugodtan, sőt, boldogan ment el.
Ott ültem bent mindig nála, ahogy tudtam.
Végül, az utolsó napján odaadta a szülinapi ajándékomat. Olyat, amilyet életemben nem gondoltam volna, és soha, nem kaptam senkitől. Egy aprócska, szürke cicát. Akkor jöttem rá igazán, mennyire szerettem ezt a nénit, és mennyire fájdalmas lesz, ha elmegy. De elment, én pedig újra össze törtem.
13 éves korom óta, akkor sírtam először. Zokogtam, kijött belőlem az elmúlt évek keserűsége és fájdalma.
Attól a naptól kezdve, ha lehet, mégjobban magamba zárkóztam.
Viszont a temetésre elmentem.
Én, egyedül, és Bo Mi, a cicám.
Senki nem volt ott.
Síri csendben, üveges szemekkel vártam, hogy a pap elmondja a mondandóját, és elmenjen.
Akkor, megakartam szólalni. Úgy éreztem, ő megérdemelné, hogy beszéljek. De nem jött ki hang a torkom. Csak tátogtam, és a hasam begörcsölt.
Hívtak.
Bo Mi ügyvédje volt, és elhívott egy megbeszélésre.
Elmentem.
A végrendeletet tolta elém, amiben Bo Mi rámhagyott mindent, ami az övé volt.
Nem akartam elhinni, hogy volt egy ilyen jóságos ember a világon.
Nekem adta a házát, a megtakarított pénzét, mindent. Hihetetlen volt.
Az új házamba, ahol eddig is éltem, berendezketem, vagyis mindent átalakítottam, mert úgy gondoltam, így könnyebb lesz a túllépés.
Bo Mi holmijait, ahogy egyszer megkért rá, odaadtam a szegény segítő szervezetnek.
A házam, egy panel 4.emeletén, most már az én tulajdonom volt, mégsem örültem neki.
Nem értettem. Miért nem lehetek egyszer boldog? Miért kell minden szeretet megvonni tőlem?
A könyveimnek újult erővel álltam neki, mert Bo Mi rengetegszer mondta el nekem.
Harcolj az álmaidért. Azokat senki sem veheti el tőled.

Cicás kép fent^^