Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

19.

/Daehyun szemszögéből/

Az, hogy Hara szájából hallom a nevemet meg minden mást, az egyik legmélyebb álmaim közé tartozott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő alatt ilyen sok mindent megteszünk. Együtt. És az a csók...b@sszameg, sose élveztem megsenkivel se úgy, mint vele. Azt hiszem szerelmes vagyok.
Egy bögre kávé került a látószögembe, majd egy pohár víz, és a gyógyszereim. Ez a lány egy angyal. - Köszönöm szépség- villantottam rá egy nagy mosolyt, amit viszonzott.
- Ma meddig dolgozol? - olyan kis gyenge, halk hangja van, mint egy kislánynak.
Ez persze amiatt van, mert évekig nem szólalt meg egyáltalán, és a hangszálai eltompultak, de akkor is olyan cuki.
- 4-ig.
- Majd átjössz?
- Aham.
Reggeli után jókedvűen mentem dolgozni, és ez akkor sem csapat meg, mikor realizálódott bennem, hogy újra ki leszek téve a perverz öreg nénik tekintetének. Amióta abban a boltban dolgozok rólam fantáziálnak, és elhiszik, hogy majd valamelyiket megb@szom. Csodálom az önbizalmukat. Az egészben az a jó, hogy így több a vásárló. Idejönnek miattam. Amúgy nem vagyok egoista.  
Egész nap kényelmetlenül mocorogtam, alig vártam, hogy vége legyen a műszakomnak és mehessek az én szépségemhez. Vagy kétszer rontottam is a kasszánál, annyira elgondolkoztam, de szerencsére nem volt feltűnő. Soha életemben nem voltam szerelmes. Nőt, egyedül anyát szerettem, és miután meghalt, mégjobban eltávolodtam a fajtól. Úgy gondoltam, a nők csak b@szásra alkalmasak, másra nem. És akkor megismertem Harat. Már az első pillantástól vonzódtam hozzá valamiért, akármilyen elcsépeltnek is hangzik ez. Olyan kis elveszett volt, törékeny. És nekem mégis megnyílt.
Ahhj, máris hiányzik. Csak legyen vége ennek a napnak, unom már, hogy az öregasszonyok húzogassák le előttem a szoknyájukat. Fúj már.

/Hara szemszögéből /

Egész nap rózsaszín ködben ténferegtem, írtam vagy négy részt a könyvembe, játszottam Bo Mi-val, főztem, és még takarítottam is. És ezek közben a dolgok között nem lehetett levakarni azt a nagy mosolyt a képemről. Elcseszettül szerelmesnek éreztem magam, és tudtam, hogy ez erősebb érzelem, mint ahogy Peter iránt éreztem. Erősebb volt mindennél. Varázslatos.
A telefonomból felharsant egy Exo szám, én pedig össze ráncolt szemöldökkel néztem meg ki hív. Dae dolgozik, más meg nem szokott...megremegett a kezem, mikor ránéztem a képernyőre.
Ősök
Nagy levegőt véve nyomtam rá a zöld ikonra, és tartottam fülem mellé a készüléket. Gyerünk Hara, menni fog...
- Háló? - meg mindig olyan erőtlen a hangom.
- Szia Hara, anya vagyok, hogy vagy kislányom?
Fúj, még mindig ugyan olyan a hangja annak a ribancnak.
- Miért hívtál? - próbáltam közönyösen beszélni, de belül remegtem. 
- Tudod kincsem akadt egy kis probléma, vagyis...rengeteg a tartozásunk, és apáddal gondoltuk...
Na jó, most vagyok kész.
- Mit gondoltatok hmm?! Hogy majd elfelejtek mindent és küldök pénzt a seggetek alá? Hát sz*ptátok mert nem.
Dühösen nyomtam ki. Mit gondoltak b@szdmeg, hogy majd adok nekik pénzt? Hát nem jól gondolták.
Csöngettek.
Ki az édes f@szom az ilyenkor, Dae még dolgozik!
Idegesen nyitottam ajtót, de mikor megláttam ki áll ott, a levegő kiszökött a tüdőmből, az arcom lesápadt, és elfelejtettem azt is, hogy anyám hívott az előbb. A gerincem mentén jeges borzongás futott végig a félelem miatt. Meg akartam szólalni, de csak tátogni tudtam, mint egy hal.