Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

10.

Ez után a megjegyzése után nem történt kínos csend, ugyanúgy elmentünk sétálni, nem feszengtem előtte, ahogy ő sem előttem. Ez érdekes volt.
Nem kísért haza, azt mondta dolgai vannak, amiket el kell intéznie, így a parkból egyedül indultam haza. Kicsit...aggódtam érte, persze tudtam, semmi közöm hozzá mit csinál,  hova megy, de akkor is. Túl közel került hozzám. És ez nem volt jó. Nagyon nem. Mégis, édes volt, túl édes ahhoz, hogy eltaszítsam magamtól. Még nem estem pofára. Ha fogok, akkor már úgy is mindegy lesz. Tudom, hogy nem bírok ki még egy fájdalmat, és akkor vége lesz. Nem vesztek sokat. Csak Bo Mit.
Elfeküdtem az ágyon, a cicám mellém bújt. Csak néztem a plafont, szinte láttam magamat, annyira kiürült az agyam.
Fehér a plafon, van rajta két repedés, jé, még egy, és még egy. Négy.
Vajon Dae mit csinál? Annak a repedésnek pont olyan alakja van, mint az ő pulcsijának az ujjának, ami volt rajta...előző héten.
Furcsa. Azt se tudom tegnap mibe voltam, az övére meg így emlékszek.
Írni kéne a könyvemet...de nem megy, teljesen üres a fejem.
Éreztem, hogy az izmaim ellazulnak, és lassacskán a szemem is leragad. Elaludtam.
Behúzott nyakkal, kapucnival a fejemen lépdeltem a folyosón, és próbáltam láthatatlan lenni. De nem jött össze.
- Nézd már, hát megjött a kis kurva is! - lépett elém három srác - Nem akarsz velem is egy menetet?
Siettem, hogy minél hamarabb elérjem az ajtót, és vége legyen ennek az egésznek, de ez se jött össze.
- Tudom, hogy te is szeretnéd, ne kéresd magad! - vihogás.
Hirtelen egy láb került elém, én pedig felhasaltam rajta.
- Elém is így hasalsz majd? - majd hirtelen megváltozott a hangvétele- Te kis ribanc, gyere ide!
Remegve álltam fel, és futottam volna el, de a láb tulajdonosa lefogott.
- Nem mész sehova kurva! Azt teszed, amit mi mondunk!
Körém álltak, és az egyik hajamnál fogva hátra húzta a fejemet.
- Egy kurva vagy érted? Egy senki! Örülnénk, ha egyszer azért nem jönnél mert végre mögötted magad! Azért élsz még, mert anyád túl csóró volt egy abortuszhoz.
Egy pofont kaptam. Kettőt. Aztán ököllel a szemem alá hármat.
- Senkinek sem kellesz érted?
A szavak súlya rátelepedett a szívemre, és ott maradt, mint egy nehéz, vaskos ajtó, ami mögött ott lapul valahol az igazi énem.
Zihálva ébredtem, a könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon, az egész testem tüzelt, gondolom lázas lehettem.
Elbotorkáltam a fürdőig, és ledobva ruháimat a forró vízsugár alá álltam. Égették a testemet a cseppek, mégse akartam kiszállni. A fejem újra kiürült, nem éreztem semmit. Egy érzéketlen vagyok. Még egy könnycsepp az arcomon. Aztán még egy és még egy. Zokogva estem térdre a már átmelegedett csempére.
Nem akartam többé üres és érzéketlen lenni. Mit követtem el, hogy ilyen az életem. Más miért lehet boldog?
Már csak arra eszméltem fel, hogy a víz egyre langyosabban, végül hidegen zúdul a vállamra. Elfogyott a melegvíz. Mennyibe fog nekem ez kerülni?
Elzártam a vizet, és egy órási törölközőbe csavarva a testemet kullogtam a szobámba, ahol csak magamra kaptam egy bugyit és egy bő pólót bedőltem az ágyba.
4:49
Mostmár csak sorozatozok.