Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

1.

Fáradtan zártam le a laptopom, és a konyhába araszoltam, hogy készítsek egy kávét. Majdnem 4 órája írom a könyvemet, ki vagyok purcanva.
Egy nagy bögre kávéval és egy zacskó csokis akármivel ültem le a kanapéra Bo Mi mellé sorozatot nézni, hogy pihentessem kicsit túlhajszolt agyam.
Majd sötétedés után elmegyek sétálni is, mert akkor nincsenek emberek a parkban, és nyugodtan tudok relaxálni. Addig viszont sorozatozok, és főzni is kéne valamit, de ráér egy jó óra múlva.
Egy gyors tésztát dobtam össze, valami könnyű szósszal, és miután megettük Bo Mi-val, felvettem egy fekete pulcsit, a cipőmet, sapkámat a fejembe nyomtam, és a házat bezárva indultam el.
Üres tekintettel rugdostam a kavicsokat, a fülemben dübörgött a zene, mert nagyon arra akartam koncentrálni, nem a gondolataimra.
Két autó ment el mellettem, egy fekete és egy kék, továbbá 1 motor.
Szokásom megfigyelni az embereket, vagy szimplán a mozgó tárgyakat. Ők olyan mások. Boldogok.
Vagy nem.
Egy kutya is elkacsázott mellettem, meg láttam néhány madarat. Mást nem.
Embereket nem nagyon látni itt, este 9 körül, mert eléggé a külváros részén lakok, ilyenkor az utak veszélyesek is lehetnek.
Csak engem ez nem érdekel.
Végre elértem a parkot, ami amúgy nem annyira ápolt, mégis, szép látvány.
A szokásos helyemhez, a tó melletti padhoz sétáltam, mikor is feltűnt, hogy ott ül valaki.
Na b@szdmeg.
Kicsit agyaltam, hogy most akkor leüljek, vagy ne, de aztán minden mindegy alapon végül letettem a fenekem a hideg fára.
Próbáltam kizárni, a - idő közben kiderült - pasi, jelenlétét, hátra hajtottam a fejem, és a zene szövegére koncentráltam.
Hirtelen nyitottam ki a szemeim, mikor újra elém jött Bo Mi képe.
Annyira hiányzik...képes leszek egyszer túllépni rajta?
Valaki megkocogtatta a vállamat, mire ösztönösen összébb húzódva fordultam felé. A mellettem lévő fiú volt az. Kihúztam a fülemből a fülest, hogy lássa, figyelek.
- Mit hallgatsz?
Értetlenül mutattam fel a telefonom képernyőjét, amin villogott az Exotól a History.
- Odadod az egyik fülest?
Vállamat megvonva adtam át neki a hozzá közelebb eső kis dugaszt, a másikat vissza raktam a fülembe, és újra behunytam a szemem.
Hallottam, hogy a fiú közelebb húzódik hozzám, amire én meg össze gubóztam. Ezt ő is észre vehette, mert megállt, és csöndben halgatta tovább a zenét.
Fura volt.
Eddig még soha, senki sem szólt hozzám, pedig nem mindig voltam egyedül.
És miért nincs a srácnak fülese? Az az első dolog, amit elpakolok, a megyek valahova.
Nem tartja furcsának megkérni egy idegen embert, hogy adja oda az egyik fülesét? Én vagyok antiszociális, vagy ez tényleg bizarr.
Oké, mindenhogyan, én antiszociális vagyok, de más emberek ezt normálisnak tartják.
A fiú kiszedte a kis a fülest a füléből, és átnyújtotta nekem.
- Köszi- szép mosolya van.
Vagy mi.....
Csak bólintottam egyet, mire ő szélesebb mosollyal utánozta mozdulatom, és elment.
Én még maradni akartam, kiszellőztetni a fejem, hogy valami másra is tudjon gondolni, mint Bo Mi halálára.
Azt hittem megszoktam már az évek alatt a rengeteg fájdalmat, de nem.
A fájdalmat nem lehet megszokni.
Annyira kínzó tud lenni minden alkalommal, mintha először élné át az ember. Fullasztó. Égető. Nem is tudom, rengeteg szinonimája van.
Vajon, ha kibeszéltem volna magam egy pszichológusnak, jobb lett volna? Most beszélnék? Lennének barátaim? Normális munkám? Életem?
Vagy nem? Minden maradt volna ugyan úgy? Mit mondott volna a pszichológus? Segített volna?
Még mindig úgy érzem, hogy semmi köze a maánéletemhez. Hiszen egy teljesen idegen ember. Oké, hogy ez a munkája, de minden pszichológus depressziós volt? Tudják, milyen érzés? Nem. Na ugye.