Öt éve. Öt éve nem szóltam senkihez. Öt éve lézengek a világon. Öt éve nem élek. Öt éve meghaltam.
Aztán jött ő, és életet csókolt belém.
" Ajkai tüzesen simultak az enyémhez. Éhesen, mohón csókolt, nyelvem lángra lobbant, mikor hozzáért az övéhez...
Lehuppant mellém a kanapéra, a karját átvetette a vállamon, és bekapcsolta a TV-t. - Írd le, oké?- pillantott rám, és egy biztató mosolyt küldött. Nagy levegőt véve kezdtem gépelni, próbálva tömörre fogni, bár annyira nem ment. Ez a dolog volt a legmegrengetőbb pont az életemben, ezt ki kellett fejteni. Mikor végre kész lettem, elküldtem Daenek, aki a jelző hang után rögtön olvasni kezdett. Figyeltem az arcát. Egyre jobban komorult el és össze ráncolta a homlokát. Kezei ökölbe szorultak. Vajon most undorodik tőlem, és nem akar majd látni? Én se nézném szívesen minden nap magamat, de azért na. Rosszul esne. Mikor a végére ért, sötét szemekkel nézett fel rám. Kicsit össze húztam magam. - Ez egy patkány- szólt végül, és hangjából csöpögött a megvetés. Kezét rátette a derekamra, és egy határozott mozdulattal az ölébe húzott. - Sajnálom Hara- kezdte el simogatni gyengéden az arcom, ami az érintésére rózsaszínbe borult- Most már értem miért féltél tőlem annyira- nagyot sóhajtott- de én nem vagyok egy ilyen gusztustalan ember. Sokat jelentesz nekem, és vigyázni szeretnék rád. Érted? Bólogattam. A tűz erőteljesen lobogott a mellkasomban és a hasamban. Remegett a gyomrom, és ez nem negatív érzés volt. Hanem gyönyörű. Dae mosolyogva figyelt, szemeivel bejárta az arcom minden egyes szegletét, mintha olyan kivételes látvány lenne. Mégis, nagyon furcsa, de ha ő nézett, szépnek éreztem magam, olyan szépnek, mint a könyveimben a főhősnők. Én is néztem az ő arcát. Gyönyörű volt. És erre a gyönyörűségre az én arcomra is mosoly kúszott, először csak egy apró, aztán egyre növekvő görbület, végül mind a ketten széles mosollyal néztük egymást. Túlcsordult a boldogság. Sosem éreztem meg ilyet. Dae végig járatta az ujját a felfelé ívelő számon. Az érintésére a tűz az eddigieknél még erősebben lobbant fel. - Gyönyörű vagy. - jelentette ki vidáman, és a arcom rózsaszínje pirosra váltott. Élénk pirosra. Letett magáról, és ő is felállt. - Menj öltözni. Elmegyünk valahova. Az előszobába mentem, ő pedig a konyhába, hogy miért, azt nem tudom, mert teljesen ugyan úgy, üres kézzel jött vissza. A titkos dolgára tippeltem, de nem akartam kérdezősködni, a hangulat túl jó volt, és nem akarok ráerőltetni semmit.
Kézen fogva sétáltunk az utcán, még mindig nem tudtam hová akar vinni, de nem volt kedvem ellenkezni. Az eddigi időjárástól eltérően most sütött a nap, aminek mindenki örült, hiszen tavasz lévén ideje volt már. Nagy mosoly szökött az arcomra mikor végre elértük titkos célunkat, mint kiderült: egy cukrászdát. Hogy most sütit vagy fagyit (már az is kapható, március vége van) szeretne enni az az ő dolga, minden esetre nagyon örültem a döntésének. Nagyon szép volt a cukrászda belülről is, halvány mályva rózsaszín színű. A fagyikhoz húzott, és lelkesen kezdte nézni a kínálatot. Mint egy kisfiú. Választottunk, fizetett, és el is indultunk, a parkunk felé. Ahogy oda értünk, megkerestük azt a kihalt játszóteret, amit már rég tönkre vágtak a huligánok, és beültünk a hintákba. Lassan hajtottam magam, épphogy mozgatva a láncot, ami tartotta az egészet. A szél bele-bele kapott a hajamba. Nem szóltunk semmit, csak mosolyogva ettük a fagyinkat. Én azért, mert újra mosolyogtam, ő azért, mert általában mindig mosolygott.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
