Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

9.

Kortyoltam egyet a jegeskávémból, majd újra pöttyögni kezdtem a gépen. Igaz, egész délelőtt a könyvemet írtam, nem kockáztathattam, hogy ha van ihletem, nem írok. Én ebből éltem meg, Bo Mi halála után nem jártam takarítani nénikhez, így próbáltam a lehető legjobb könyveket írni, a lehető legjobb minőségben. Igaz, mostanában a már kiadott könyveim felkapottabbak lettek, így én is több pénzt kaptam, de mint mondtam, nem akartam kockáztatni.
Daehyun mögöttem elkezdett mocorogni és nyamnyogni, de nem fordultam meg, hogy megnézzem, mert tudtam, hogy folyik a nyál a szájából. A furcsa meg az, hogy ha felkel, tökéletesen néz ki, a haján kívül. Én meg nem ismerek magamra ha reggel a tükörbe nézek. Hmm.
Mikor már az ujjaim elgémberedtek, és az agyam is kiürült, a konyhába mentem, hogy csináljak két kávét. Mikor elkészültek, az egyikbe azonnal belekortyoltam, a másikra meg nyomtam tejszínhabot, úgy egyensúlyoztam be vele a nappaliba. Letettem a két bögrét a kisasztalra, és a vállánál fogva rázogatni kezdtem az alvó fiút.
- Hmm. Mrhh. Mhhrr.- motyogta, és a másik oldalára fordult.
Fogtam, és lehúztam a kanapéról a földre.
- Hmmmmrrhh! - gondolom elhordott valaminek.
Nagyot sóhajtva guggoltam le mellé, és simogatni kezdtem az arcát.
- Hmmrr...- csodálatos, csak még jobban elaltattam vele.
A kezemet viszont nem akartam elhúzni, simogattam tovább, ő meg bele dőlt a tenyerembe, mint egy cica. Tényleg, hol van Bo Mi?
Ja, alszik. Mint általában.
Újra Dae arcának szenteltem a figyelmem. Bőre méz színű volt, ajkai enyhén elnyíltak egymástól, szempillája néha meg-meg rebbent. Ujjamat végig futtattam arcélén. Ez a fiú gyönyörű.
Már nem is csodálkoztam magamon, mikor elő vettem a telefonom, és vagy 20 képet csináltam róla. Az ő fotóival van tele a rejtett galériám, csak nehogy megtudja.
Végül elkezdett fájni a lábam, így bekapcsoltam az ébresztőt a telefonomon, és a füléhez raktam. Visítva szólalt meg, Daehyun pedig káromkodva ült fel.
- Finomabban nem lehetett volna felkelteni?
- Arra se ébredtél fel, hogy lelöktelek a kanapéról. - szólt a női géphang.
- Azt meg kapcsold már ki, kiráz tőle a hideg!- állt fel ingerülten, és a WC-be ment.
Kicsit össze húztam magam a hangjára, és próbáltam lenyugodni. Nincs semmi baj, ő nem olyan mint a többiek, nem azért kiabál mert bántani akar. Nyugi. Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem. Oké, jól vagyok.
Dae kijött a WC-ről, és szeme megakadt a kávéján.
Keserű mosolyra húzta a száját, és tarkóját vakargatva nézett rám.
Oda lépett hozzám, és a tenyerét lágyan a felkaromra simította.
- Ne haragudj Hara, kicsit fáradtabb voltam ma kelleténél, ezért keltem rosszul. Nem akartam kiabálni- egyik kezét arcomra rakta, és most én dőltem bele a tenyerébe.
Hüvelyk ujjával az arcomat simogatta, néha hozzá ért a számhoz is. Nem akadtam ki, nem egyszer mondta már el, hogy tetszik neki a szám.
Mégis, minden egyes érintésére újra lobbant bennem az a tűz, egyre erősebben, édes fájdalommal megfűszerezve. Csodálatos érzés volt.
Végül elengedett, az asztalhoz lépett, és felvette a kávéját. Kortyolt egyet belőle, és a tejszínhab apró bajuszként nevetett a világra felső ajkáról.
Nem tudom mi ütött belém, a kis, félénk énem elrohant, én pedig elé léptem, hüvelyk ujjammal letöröltem a tejszínhabot, és lenyaltam.
Elnyílt ajkakkal, és sötét szemekkel figyelte végig a mozdulatom.
Végül megszólalt, szokatlanul mély hangom.
- Hara, ha még egyszer ilyet csinálsz, meg foglak csókolni. 
És ebben az a legnagyobb vicc, hogy még hagynám is neki.