Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

7.

A megszokott hátsó asztalhoz ültünk, de még akkor sem engedte el a kezem, mikor már az étlapot tanulmányoztam. Ugyanaz a pincérnő jött ki, halványan elmosolyodott a kezünk láttán, amik az asztalon fekve kulcsolódtak eggyé. Rice caket kértünk mindketten, vagyis Dae azt kért, és rábeszélt engem. Lehet, hogy tud manipulálni, de engem biztosan.
A két tálból szállt a gőz, elbambultam volna rajta, ha Dae nem kezd el előttem csámcsogni, mint egy 7 éves kigyerek. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő ártatlanul mosolyodott el, miközben a szályából még kilógott négy szál tészta. Halál aranyos volt, és nem tudtam mikor változtam meg ennyire, de elő vettem a telefonom, és lefotóztam.                                
- Te! - mutatott rám kiabálva, nevetve- te lefotóztál!
Bólintottam egyet, hogy igen, ez egy ügyes meglátás.
Dae megrágta a szájában lévő ételt, majd komoly tekintettel nézett rám.
- Mit álmodtál?
Összeszorítottam a számat. Tudom, hogy egy f@sz vagyok, amiért kirángattam hajnalban, és még el se mondom a problémám, de úgy éreztem, hogy...nem. Még nem.
Daehyun sóhajtott egyet.
- Figyu, tudom, hogy még alig ismerjük egymást, és nem bízol bennem annyira, hogy elmond, de csak ezért nem sértődöm meg. Viszont így sose fogjuk megismerni egymást. Van egy ötletem. Én mondok egy tényt magamról, aztán te is, és így tovább. Nem kell rögtön komoly dolgokat közölnöd, kezdheted azzal is, hogy mi a kedvenc színed. És mivel rohadt gáz, hogy én beszélek, és te nem, ezért ezt telefonon fogjuk lefojtatni. Na?
Bólintottam egyet, ez így ésszerű volt.
Dae: Én kezdek. Nagyon szeretek enni.
Me: A kedvenc évszakom a tavasz.
Dae: Fázós típus vagyok.
Me: A cicámmal alszom.
Dae: Szeretek énekelni.
Me: Nincs tesóm.
Dae: Szeretem az esőt.
Me: Az első könyvemnek az első másolatát beleejtettem egy pocsolyába.
Dae: Nagyon rossz tanuló voltam.
Me: Nem végeztem el semmilyen szakmát.
Dae: 15 éves koromban azt hittem meleg vagyok, de aztán kiderült, hogy mégse.
Me: Szeretek főzni.
Dae: Van egy Exo poszterem.
Me: Utálom a papucsokat
Dae: Egyszer azt álmodtam, hogy leesek egy szivárványról.
- Elnézést! - lépett oda hozzánk a már jól ismert pincérnő- Zárunk.
Hajnali fél öt volt, és ezek zártak.
- No comment- nevetett már kint az utcán Dae- Gyere, haza kísérlek.
Újra megfogta a kezem, úgy kezdett el sétálni egy random irányba. Nem rémlik neki, hogy nem tudja hol lakom?
Vártam egy kicsit, hátha leesik neki, de semmi. Ment tovább, előre. Végül megálltam, és ezzel hátra rántottam őt is. Értetlenkedve fordult felém.
- Ezt most miért?
Felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
- Mi? Jaa...tényleg- felnevetett- mutasd az utat.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, és én eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha megszólalnék? Egyáltalán, miért nem szólalok meg? Talán, mert félek ennyi idő után hangot kiadni. Vagy meg akarom nézni, meddig marad mellettem Daehyun úgy, hogy nem beszélek. Tudok még beszélni? Vagy elfelejtettem az évek során? A nyelvet is el lehet, ha nem gyakorolod, akkor a beszédet miért nem?
Arra eszméltem fel, hogy az utcámba érünk. Az én panelom előtt lassítottam, így Dae is megállt.
A kulcsom kezdtem keresni, ő meg beszélni kezdett.
- Holnap valószínűleg nem érek majd rá, de attól még nyugodtan írhatsz. Sőt, írj, oké? És egyél is, nem csak akkor ha velem vagy. Alig van rajtad egy kis hús.
Megvontam a vállam, de belül ujjongtam, hiszen aggódott értem. Ez jól esett.
Bólintottam, hogy enni fogok, mire ő elmosolyodott.
- Akkor én megyek. - a kezemet, amit még mindig fogott, óvatosan megsimogatta- Legyél jó.
Bólogatva integettem neki, amíg mosolyogva el nem fordult, és el nem indult, gondolom haza.