Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

6.

Csapzottan, remegve ültem fel az ágyban. Már régóta nem voltak rémálmaim, örültem, hogy kiszabadultam belőlük.
Daehyun miatt volt, tudtam, már amikor felébredtem.
A szívem meg mindig kalapált, mikor kimentem a konyhába egy pohár vízért.
Hajnali 3 óra volt.
Vissza ültem az ágyba, alapzajnak bekapcsoltam a TV-t, és elővettem a telefonom. Nem tudtam, miért csinálom, de azt igen, hogy ez valahogy le fog nyugtatni.
Me: Ráérsz most?
1 perc 36 másodperc telt el, mire válaszolt.
Dae: Találkozunk a parkban.
Nem akartam azon agyalni, honnan van ennyi lélekereje, csak annyit engedtem magamnak, hogy pozitívan furcsa.
A pizsama felsőm alá vettem egy melltartót, és fekete mackó nadrágomat átcseréltem egy anyonszakadt, kicsit bő farmerre.
Csak a pulcsimat vettem fel, gyorsan belebújtam a cipőmbe, a telefonomat zsebre tettem, a házat bezártam, úgy indultam a park felé.
Nem volt annyira hideg, kellemes volt a levegő, és a szél se fújt.
Tényleg kezd tavaszodni.
A parkba beérve, rögtön a szokásos helyünkhöz vettem az irányt. Helyünk, milyen furcsa ezt kigondolni. Eddig csak az én helyem volt, most már osztozok rajta egy sráccal.
Ott ült a padon, haja kicsit kócos volt, még hátulról is láttam.
Lassan lépkedtem felé, majd leültem mellé.
- Rémálmok? - kérdezte, hangja kicsit rekedt volt még az ébredéstől, nem nézett rám, a tavat figyelte, ahogy tükröződik rajta a hold.
A tükörkép néha ráncos lett az apró hullámoktól, de aztán mindig kisimult.
Bólintottam egyet.
Egyáltalán észre vette?
Mivel nem reagált semmit, a zsebembe nyúltam, hogy kivegyem a telefonom. De a kezét rá tette az enyémre. Kikerekedett szemekkel pillantottam rá, és ő nyugodtan állta a szemontaktust.
- Láttam.
Kicsit remegve húztam el tőle a kezem, amit ő is észre vett, de nem szólt semmit, csak ismét felnézett rám. Szemei nyugodtan csillogtak, és ez a nyugodság át repült rám is. Kényelmesen terpeszkedett el a vállamon, és semmi súlya nem volt. Rég volt, hogy ilyen békés legyek.
Lassan, vigyázva nyújtotta ki újra a kezét, én pedig hagytam, nem tudom miért. Talán mert a nyugodság ott dorombolt közvetlen a fülem mellett? Vagy mert megbíztam benne? Ilyen hamar? Nem értettem, de aztán, rájöttem, hogy nem is akarom. Olyan sok év után, csak hagytam, hogy az élet, Isten, csak sodorjon magával. Hatalmas tenger volt, sötétkék, gyönyörű. Én pedig elmerültem benne.
Dae keze finoman telepedett rá az enyémre, érintése után éreztem, hogy a sötétkék tenger helyét átveszi a tűz. A tűz, és itt az a-n a hangsúly.
Dae, mikor érezte, hogy nem ellenkezem, ujjait a kezem köré fogta. Eltűnt benne. Eltűntem a tűzben.
Felállt, és én követtem. Nem engedte el a kezem, hanem össze kulcsolta ujjainkat, és a tűz össze olvasztotta őket. Eggyé váltak.
Lassan, ráérősen indultunk el, ki a parkból, egyenesen az utcán. Ő vezetett, és én nem kezdtem el azon agyalni, hogy vajon miért engedem neki. Természetesnek tűnt. Valódinak.
Elment mellettünk egy ember.
Vajon mit gondolhatott? Ez egy átmeneti állapot? Vagy tartós?
Megkérdeztem volna, ha beszéltem volna, de nem beszéltem.
Megálltunk, én pedig felnéztem, hogy megnézzem, hova hozott. Eddig fel se tűnt, hogy a kezeinket bámulom.
Dae, az a srác, aki el tudja rontani az ilyen pillanatokat, ezt megállapítottam.
A romos kajálda előtt álltunk.
- Gyere, éhes vagyok. - húzott be a meleg, füst szagú helyre.
Én is éhes lettem.