Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

3.

Nem tudom mi ütött belém. Itt ültem egy útsarki romos kajáldában egy vadidegen fiúval, akiről csak azt tudom, hogy mi a neve, és, hogy szereti az Exot. Mióta lettem én ilyen?Ez a srác teljesen lerombolta a korlátaimat. Elárultam neki a nevem. Megengedtem, hogy hallgasson velem zenét, a saját fülesemen. És most elmentem vele kajálni. Nem vagyok normális, komolyan mondom.
A kajálda leghátsó részébe ültünk, Daehyun elmondása szerint ő mindig itt ül, ez a legjobb rész. Csak bólintottam rá. Ő tudja.
Az étlapot kezdtem tanulmányozni, aminek amúgy csak mellékesen megjegyezve cigifüst szaga volt.
Egy kurvának öltözött pincérnő tipegett hozzánk, hogy felvegye a rendelést. Mindketten tésztát kértünk, alap szósszal (itt spagettire gondolok szója szósszal...tudjátok, kínai barna tészta, vagy mi szerk.), de míg én simán, Daehyun csípősen.
A kaját nagyon hamar megkaptuk, hatalmas adag volt, nem tudom, hogyan fogom ezt mind eltüntetni. Daehyun rögtön enni kezdett, nem, nem is enni, zabálni, szó szerint. A tál, nagyobb volt, mint a feje, és ahogy még le is hajolt, hogy könnyebben a szájába tudja tömni az ételt, majdnem eltűnt benne.
Aztán rájöttem miért csinálja ezt.
A kaja eszméletlen finom volt.
- Ízlik? - kérdezte teli szájjal, mire csak bólogattam, mert nekem is tele volt a szám, meg amúgy se csináltam volna mást.
Nagy nehezen leküzdötte a torkán azt hatalmas mennyiséget, amit a szájába tömött, majd rám villantott egy mosolyt.
- Beszélgessünk.
Aprót rándult a szám, majd bólintottam egyet.
- Öhm...beszélni is fogsz, vagy csak mutogatni? - biccentette oldalra a fejét.
Megráztam a fejem.
- Oké, akkor megadom a teló számom.
Gyorsan lediktálta, én pedig elmentettem.
- Hány éves vagy?
Semmi közöd hozzá.
Felnevetett.
- Oké, túl személyes, értem. Én 20 vagyok, idősebb vagy nálam?
Nem.
- Akkor hívhatsz oppának. - szélesedett mosolya.
Felejtsd el.
- Oké- biggyesztette le a száját - Néma vagy?
Igen.
- Szerintem nem.
Mutassak papírokat?
- Nem kell Kösz, de...nem hiszem el, hogy baj van a hangszálaiddal.
Miért?
- Jó emberismerő vagyok- mosolygott.
Hát az biztos.
- Meg fogsz egyszer szólalni? Valamikor?
Nem tudom.
- Miért nem?
Mert nem vagyok jövőbe látó.
- Mindig ilyen vagy?
Milyen?
- Ilyen...érzéketlen.
Felvontam a szemöldököm. Érzéketlen lennék? Miért lepődök meg?
Igen.
- Remek, szeretem a kihívásokat- mosolyodott el, majd újra teletömte a száját.
Az lenne a kihívás, hogy ne legyek érzéketlen?
- Hofthoshan- bólogatott csámcsogva.
Ez most pontosan akart lenni?
- Aha.
Lenyelte (úgy, hogy még én is hallottam), és végre normálisan megszólalt.
- Nem jó dolog mindig érzéketlennek lenni. Néha örülni is kell.
Lehet.
- Biztos. Nyugi, mellettem vidám leszel, nagyon. - röhögött.
Lenyeltem a számban lévő kaját, és bepötyögtem a választ.
Ezt merem feltételezni.
- Mit dolgozol?
Író vagyok.
- Van már kiadva könyved?
Néhány.
- Elolvashatom? - vált rögtön kisgyerekké.
Nem, mert akkor megtudod a nevem.
- Ennyire megbízhatatlannak tűnök?
Nem, csak még nem ismerlek.
- Jogos- bólogatott.
A kaját befejeztük, furcsa mód, az én tányérom is üres lett.
Még egy jó tény a boltról. Nagyon olcsó. Biztos Dae ezért jár ide sokszor.
Már becézgetem is? Nem lehet igaz.
Szó nélkül sétáltunk egymás mellett, a parkig.
- Akkor majd még kereslek. Nyugodtan írj rám, lehet nem rögtön válaszolok, csak napközben sokáig melózok. - túrt bele a hajába.
Oké. Mit dolgozol?
- Ágh, csak ilyen alkalmi szarokat, itt ott.
Bólintottam.
- Mennem kell. Jó éjt Hara!
Jó éjt Daehyun!
Fáradtan dőltem be az ágyba, már fürdés után, Bo Mi pedig gyorsan bebújt mellém.
Vajon ő milyen ember? Lehet, hogy kitalálta rólam, hogy nem vagyok néma, de én meg azt róla, hogy nem mindig vidám.