Alone (Jung Daehyun f.f) BEFEJEZETT

17.

Reggel tök kipihenten ébredtem, ami nem nagyon szokott velem elő fordulni, így széles mosollyal az arcomon hunytam vissza egy pillanatra a szemeim.
Az első tény, ami igazán megfogott, hogy rohadtul kell pisiljek, így ki is szálltam volna az ágyból, de egyszerűen nem lehetett. És kb akkor realizálódott bennem, hogy Dae szorosan ölel magához, és mozdulni se tudok. Gyengéden kezdtem el bökdösni, de ezzel csak annyit értem el, hogy a fejét meg jobban a nyakamba fúrja. Szép, mondhatom, mindjárt magam alá hugyozok.
Erősebben kezdtem lökdösni, mire végre elkezdtett morogni, és résnyire nyitotta a szemét. De. Nem engedett el. Kézzel lábbal próbáltam neki elmutogatni, hogy mennék, de csak bámult rám mint egy értelmi fogyatékosra, aztán felállt, és elment wc-re. Nem hiszem el, b@szdmeg.
Miután kijött, gyorsan szaladtam a helyére, és elvégezve a dolgomat a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét.
De ott egy nem várt látvány fogadott. Dae a konyhapultnak dőlve állt, vizet ivott, előtte a pulton pedig egy doboz gyógyszer. Mi a f@sz?
Mikor meglátott elkerekedtek a szemei, és ijedten próbált magyarászkodni.
- Ez...nem az aminek látszik! Nem vagyok drogos meg ilyesmi, csak...
Felkaptam a gyógyszeres dobozt, és elkezdtem olvasni, de nem sok mindent értettem, ezért vissza raktam a pultra, és hűvös tekintettel fordultam Daehyun felé.
- Oké oké, elmondom, de előtte együnk, jó? - kicsit még volt ijedve, így ez tényleg valami komoly dolog lehetett.
Megreggeliztünk, majd felöltöztünk, és kimentünk a parkba.
- Szóval. - kezdett bele már a padon ülve, a tavat fixírozva- ez az egész már tini koromban elkezdődött. Erős hangulat ingadozásaim voltak, anyám pszichológushoz járatott, ami sokat segített, de nem tűnt el teljesen. Egy gyógyszert adtak rá, amit te is láttál, ebből naponta négyszer kell bevegyek, nem olyan erős a hatása.
Elnyílt ajkakkal figyeltem. Megrázott. Ez volt akkor mindig az a matatás meg ilyesmi amit napi szinten csinált?
Megsimogattam az arcát, lágyan beletúrtam a hajába, majd magamhoz húztam. Fejét a nyakhajlatomba fúrta, ott szuszogott amitől libabőrös lettem.
- De képzeld- kezdett el motyogni- amióta megismertelek kezd elmúlni ez az egész. Mostmár csak kettőt kell bevegyek, reggel, és este.
Kicsit eltávolodtam tőle, csak, hogy a szemébe tudjak nézni, és kezemet az arcára simítottam.
Nagy mosollyal nézett rám, én pedig viszonoztam.
Az én Daehyunom beteg? Majd meggyógyítom.
Daehyun szabad napot vett ki mára, és hazajött velem. Sajnos, nekem írnom kellett a könyvemet, de azt mondta nem zavarja, nyugodtan dolgozhatok.
Ott feküdtünk az ágyamon, én gépeltem, ő pedig szakadatlanul bámult. Nézése szinte felperzselte testemet, a tűz újra lángolni kezdett.
Én is ránéztem, magyarázatot várva, amit rögtön meg is adott.
- Gyönyörű vagy.
Felvont szemöldökkel, mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Tényleg! Olyan szenvedélyesen tudsz írni, ilyenkor teljesen megváltozol. Mintha nem is itt lennél. Teljesen átadod magad a sztorinak.
Nagy mosolyom szelíd görbületté vált, és majdnem bekönnyeztem. Dae tényleg gyönyörűnek tart. Ez olyan mesés érzés. Mintha szárnyalnék. Szárnyalnánk.
A tűz újra fellobbant, eddig semmihez sem fogható erővel, én pedig rájöttem valamire. Szeretem Daehyunt. Igazán. Szerelmes vagyok.

Sziasztok Mybaek, csak szeretném szomorúan közölni, hogy egy kis ideig nem lesz rész.
Addig is sziasztok! ♥♥