Izzad a tenyér, dobol a láb, megremeg a szív
Alkotni nem vágyó lélekgarmada, mind egy levegőt szív
Mind azt hiszi, jobb mint más, mert a ruha teszi az embert
Mind azt hiszi belül is szép,van elég korrektor, mi elrejt
Sajog a lélek, nem mosolyog a száj, undorodik
Mind egy hajón ülnek, mi az értelemtől csak távolodik
Nem kérdez egyik se, nem kérdőjelez csak bólogat
Hiába száll az ész szava, süketek mind, nem hallják,ahogy szólogat
Elálmosodik az idő, elfárad a szem, lecsukódik
Érzem, ahogy az előttük álló kiskapuk nagyrésze becsukódik
Miért is lenne ez így jó, ha hozzájuk senki soha nem szólhat
Ha mind attól érzi jól magát ha mást a földbe tiporhat?
Kapálóznak a kezek, lehúznak a mélybe, a vaksötétbe
Hidd csak, hogy jó így,kapaszkodj ebbe vagy ha nem megy, hát sörétbe
A hajó már süllyed, valahol az univerzum peremén
Kiszálltam, s most mind hiszik nem ők halnak bele, hanem én
Levegőért kiált a tüdő, megtelik a torok vízzel, elszorul
Azt hiszi mind, hogy a világuk a hajójukkal fel nem borul
Már megtelt vízzel, de elhiszik, hogy soha bele nem fulladnak
Nem látnak a szemüktől, sőt pont a segítség ellen szólalnak
Leálló szív, elkábult emberek, megosztott nézetek
Még most sem látnak, utálják, ki megmondja merre nézzenek
Mind vicsorog, ha megszólják, mind azt hiszi széket rántasz ki alóla
S eközben elindul lassan mindeknek újabb hajója.
