Hajnalköd libbenő selymes álomképe
Dereng mosolygó sötétlila mélybe
Átkos vörös rúzs, igéző barna szemek
Ameddig élnek, engem el nem felejtenek.
Benn élek a szívben, mely elszáradni készül
Az ész zeg-zugaiban, mi megbolondul végül
Emlékkép vagyok, ami beléjük ivódott
Mint a mintaszülő képe, aki mindig civódott.
Ott vagyok a csendben, ott vagyok a zajban
A tetőt a talpig betöltő zűrzavarban
A homályban, a fényben, a szénfekete sötétben
Falról leomló vakolat-törmelékben
Nem tudnak megállítani, csak megyek előre
Hagyom, hadd beszéljen rólam a prolik népe
Királynőjük vagyok, hiába tagadják
Utálni könnyebb,mint szeretni, ha érzések elragadják
Eszükbe jutok akkor, ha meglátnak egy rózsát
Egy univerzum ábrázolta folyton siető órát
Ha elolvasnak egy verset, vagy azt mondják : szeretlek
Na nem nekem, hanem valaki teljesen idegennek.
Nem kérték sohasem, hogy hagyjam el őket
Dobjak ki érzéseket meg szeretet-legelőket
Átkos versbosszú, határozatlan nemek
Ameddig élnek, engem el nem felejtenek.
