Sosem szeretett, mindig csak képzeltem
S most sírok, mert túl sokszor tévedtem
El álomvilágok és a valóság közt félúton
Miközben sirattam jövőnket a régmúlton
Várom, nagyon várom hogy ez elmúljon.
Túl sokat adtam a semmiért cserébe
Üzleti érzékem lemerült tengernek mélyére
Ott megfulladt, s elolvadt- ezt is eltúlzom
Csak a keserűség ölembe ne hulljon.
Várom, nagyon várom, hogy ez elmúljon.
Hiába van minden- hiszen őt nem érdeklem
Lehetek okos, szép, csúnya, s bármennyire értetlen
Az sem hatná meg,ha a szememet kiszúrom
Megfakult fényképe mellett vérszínű rúzsom
Várom, nagyon várom, hogy ez elmúljon.
Hogy fáj e? Hogy ne fájna, miért is ne fájna,
Hogy mostmár másvalaki az egyetlen álma?
Majdnem egy évig mondta, szeret, csak hogy belém ne rúgjon?
Így nem kellett volna édesded szavakat súgjon
Várom, nagyon várom, hogy ez elmúljon.
Micsoda világ ez? Ő szeret, azt hazudta.
S még engem érdekeljen az ő depressziója
Ahogyan azért sír, mert álmában volt csak csúcson
Egy nem létező lánnyal... S most ki hajába túrjon?
Várom, nagyon várom, hogy ez elmúljon.
Sosem szeretett, mindig csak képzeltem
Hogy így alakult, ez nem lehetett véletlen
Eldobtam érte is a józan-ész kulcsom
S magamat miatta a könnyeimbe fojtom
Várom, nagyon várom, hogy ez elmúljon.
