Mindig szíven üt a felismerés, hogy szeretem magam
Azért, aki vagyok, s azért, aki majd lesz belőlem
Olyan szomorú a tény, hogy voltak az életemben emberek
Akik ezt megpróbálták mindenestül elvenni tőlem.
S gyökerestől kiirtani belőlem azokat a tulajdonságokat
Amik nélkül nem én lennék, hanem valaki egészen más
Nyíltan felvállalom önmagam, a valódi lényem
Sosem csináltam nagy ügyet, de nekem mindenből kell ráadás
Nem tudok középszerű, átlagos és normális életet élni
Ha kell ezer decibellel üvöltök teli torokból nevetve az utcán
Ha úgy tartja kedvem éneklek, s elhiszem magamról
Hogy a vörös szőnyegen vonulok beintve sok utálónak durván
Vagy részegre iszom magam és sírva botladozom olyanok után
Akik nem fogadták el, hogy én nem változom meg a kedvükért
De mindig rájövök, ez felesleges, hiszen aki vak az nem fog látni
S észreveszem, tudnak szeretni úgy, hogy nem kell könyörögnöm szerelmükért
Olyan vagyok, aki akkor és pont azt csinálja, amit épp akar
Olyan, akinek nem mondhatod meg, hogy mi a helyes
Mert nem érdekel, hogy mi lenne szerinted a legjobb
Tudod, az én lelkem érzékeny, a szívem meg túlzó, heves
De olyan jó, hogy ha el is veszek, mindig visszatalálok
Tény, hogy túlzó szívvel élni nem mindig kifejezetten egy leányálom
Én mégis szeretem, azt aki vagyok, mindennel együtt
És imádom, hogy ilyen intenzív a lelkivilágom.
